Mindenütt terjed a pénz világától való félelem
A közvélemény szerint a dolgok ilyetén állása igazságtalan. Mint Franklin D. Roosevelt mondta egyszer, a civilizációnk templomában le kell döntenünk a magas trónusukról a pénzváltókat, vissza kell állítanunk azt a régi igazságot, hogy nagyobb megbecsülés, tisztelet és javadalmazás jár azért, ha valaki valamit termeszt, előállít, menedzsel vagy feltalál, mint bármiért, amit a pénzemberek csinálnak.
A modern, globális pénzvilágban természetesen sok minden van, amitől félni kell. Mindenekelőtt ijesztő méretekkel szembesülünk: csak az idén több mint 4000 milliárd dollár értékben hajtanak végre fúziót és átvételt, a kereskedés tárgyává tehető (és legalább elméletileg) likvid pénzügyieszköz-állomány értéke elérheti a 160 ezer milliárdot ez év végére, s történik mindez olyan világban, ahol az éves globális GDP értéke talán 50 ezer milliárd dollár.
A McKinsey Global Institute nemrég olyan becslést tett közzé, hogy a világon meglévő pénzügyi eszközök értéke jelenleg több mint háromszorosan meghaladja a világ GDP-jét. Az arány háromszorosa annak, ami 1980-ban volt (a második világháború után pedig csak kétharmadot tett ki). Vannak emellett olyan számok, amelyek irdatlanul nagynak tűnnek, és önmagukban is nehéz értelmezni őket: a származékos értékpapírok teljes értéke eléri a 300 000 milliárd dollárt, 3000 milliárd dollárnyi befektetést menedzsel világszerte mintegy 12 ezer „fedezeti alap”, 1200 milliárd dollárnyi pénzt pedig magántőke-társasági formában mozgatnak.
A modern pénzügyi rendszerben fontos dolgokat hoznak létre, jó és rossz értelemben egyaránt. Az idei 4000 milliárdos fúzió és átvétel során – számítások szerint – az eladók mintegy 800 milliárdot nyernek az átengedett eszközeiknek az ügylet előtti értékéhez képest, aminek több összetevője van. A kivásárlást végrehajtó menedzserek – részben a túlburjánzó várakozásaiktól indíttatva – nyilván kínálnak bizonyos felárat az eladóknak, hogy rávegyék őket a tulajdonuk átengedésére; erre a felárra a később elérhető értéknövekmény ígérete kínál fedezetet. Egy további összetevő lehet az, hogy az átvett eszközökkel együtt a kivásárló cég erősíteni tudja a piaci pozícióját, s ez monopolisztikus jövedelemtöbblet realizálását teszi lehetővé. Jelentkezhet az átvevőknél egy harmadik értékképző tényező, amelynek forrása a megvásárolt vállalatok vagy vállalatrészek hatékonyabb működtetéséből és a méretgazdaságossági előnyök realizálásából ered. Elképzelhető egy negyedik értéknövelő összetevő, ez az átvételt kísérő hírverésből, illetve a növekvő ismertségből eredő reklámhozadék. Mindezen tényezők közül egyedül a harmadik – az átvett aktívák hatékonyabb működtetéséből és a jobb méretgazdaságossági viszonyok beállításából származó – minősíthető társadalmilag valóban hasznosnak, ez 800 milliárdból – egy számítás szerint – mintegy 170 milliárd dollárt képvisel.
Mindebből két következtetés vonható le. Egyrészt hálásnak kell lennünk a fúziók és átvételek szervezésén keményen munkálkodó menedzsereknek – bármennyit keressenek is –, mert gyatrán vezetett és gyenge hatékonysággal működtetett vállalatokat vagy vállalatrészeket vesznek át, amelyeket a kíméletlen verseny viszonyai közé helyezve alaposan felértékelnek, és ráadásul bőven kitermelik az ügylet költségeit.
A második következtetés viszont az lenne, hogy az elért bruttó nyereség – ez az idei fúziós és átvételi ügyletek 800 milliárd dollárosra becsült értéktöbblete – jóval meghaladja a társadalmilag hasznosnak tekinthető 170 milliárdos nettó hozamot. Ez az a pont, ahol a kormányoknak fontos nevelő, intő és szabályozási szerepük van: fel kell hívniuk az emberek figyelmét, hogy esetleg azok között lesznek, akiket – például fogyasztóként – a 630 milliárdnyi veszteség sújtani fog. Eddig azonban kevés jele van annak, hogy a kormányok jeleskednének eme szerepkörükben.
A pénzvilág régóta érdekelt a nagy nyereségrátákat szavatoló, stabil monopol- és oligopolpozíciók elérésében, illetve fenntartásában, holott a köz érdeke a kompetitív piac és az alacsony nyereségráta lenne. Ha az állampolgár szkeptikusan ítéli meg az állam azon képességét, hogy a fúziók és átvételek nyomán megerősödő monopolpozíciók elé hatásos antitröszt-politikával állítson gátakat, akkor törekednie kell olyan kiegyenlítő mechanizmusok – például progresszív jövedelemadózás – kikényszerítésére, amelyekkel fékezni lehet a jövedelemkülönbségek ugrásszerű növekedését.
A XVIII. században a fiziokraták azt vallották, hogy csak a mezőgazdaságban folyik értéktermelő tevékenység, mindenki más pedig kisemmizi az ott dolgozókat. A XX. századi marxisták ugyanezt mondták az ipari munkásokról. Mindkét vélemény elhibázott volt. Szabályozzuk úgy a pénzügyi piacokat, hogy a kívülállók ne legyenek megkopasztva. De főleg ne kövessük el azt a hibát, hogy túlságosan félünk a pénz világától.
A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora, a Clinton-kormányzat idején pénzügyminiszter-helyettes volt
