Iparűzési adó: egy bírósági ítélet tanulságai

Az iparűzési adó zavaros, alig kiszámítható történetében a piaci szereplők mindeddig leginkább a kockázatkezelési képességüket tehették próbára. Olyan körülmények között kellett dönteni arról, hogy fellépnek-e a teher ellen, amikor még az Európai Bizottság, az Európai Bíróság több főtanácsnoka, az unió adóügyi biztosa és számos szakértő nyilatkozott úgy: az ilyen típusú adók nem férnek össze az EU-s joggal. Eközben azonban arra is számítani lehetett, hogy bármennyire köztudottak voltak az iparűzési adó korszerűtlenségéből adódó problémák, e teher versenyképességet rontó jellemzői, a hazai hatóságok mindent megtesznek, hogy akadályozzák, sőt akár büntessék az ellene történő fellépést. S miután a jogvita kimenetele sosem volt biztosra vehető, arra kellett választ találni, van-e mód minden eshetőségre felkészülni: arra is, ha az adónemről bebizonyosodik, hogy nem tartható fenn, de arra is, ha az Európai Bíróság ezzel ellentétes álláspontra jut. Tehát amikor értékeljük az egyes cégek korábbi döntéseit, nem azt kell megítélnünk, hogy a mai tudásunkkal, az Európai Bíróság határozatának ismeretében hogyan kellett volna az esélyekről vélekedni, hanem azt, hogy akkor, a döntéshozatal pillanatában mi volt a leginkább józan és körültekintő magatartás.

Megmérettettek a vita folyamán közigazgatási szervek, önkormányzatok, bíróságok. Volt önkormányzat, amelyik higadtan felmérte az adózók szándékát, vagyis azt, hogy a vitaindítás célja nem az önkormányzati finanszírozás ellehetetlenítése, hanem az, hogy végre rákényszerítse a politikai döntéshozókat az önkormányzati adók korszerűsítésére. Mások határozataikban is kifejezésre juttatták, hogy bármely lépést jogi szankciókkal szándékoznak akadályozni, sőt egyesek még az ügyfeleket képviselő ügyvédek ellen is különféle eljárásokat indítottak. Voltak közigazgatási hivatalok, amelyek maguk is arra az álláspontra jutottak, hogy szükségtelen a jogviták számának a szaporítása és a közigazgatás, illetve az adózók költségeinek a növelése. Mások feladatuknak tekintették, hogy már az Európai Bíróság döntése előtt ítéletet csikarjanak ki a hazai bíróságokból, ezzel is felesleges munkaterheket okozva a vitában érintetteknek. Ebben a közegben nyílt módunk tapasztalatot szerezni arról is, hogy a hazai bírói kar menynyire képes effajta sajátos vitában objektivitását megőrizni, s döntését kizárólag jogi és pergazdaságossági szempontokhoz igazítani, illetve milyen fegyelmezettséggel követi a Legfelsőbb Bíróság egyébként példaértékűen bölcs és elfogulatlan véleménynyilvánításait.

Megismerhettük továbbá az Európai Bíróság eljárási gyakorlatát. Rácsodálkozhattunk több határozatára is, amely a hazai bírói fórumok által hozott ítéletektől eltérő módon nem tartalmaz részletes adatokat sem az álláspontok ütköztetéséről, sem magyarázatot arra, hogy bizonyos érvek miért nem találtak meghallgatásra. Ezzel szemben az Európai Bíróság egyes döntései olykor egyszerűen csak figyelmen kívül hagynak véleményeket és érveléseket, és olyasfajta leegyszerűsített indokolással élnek, amely jócskán hagy kérdéseket maga után.

Bizonyíthatták persze az ügyben rátermettségüket szakértők, tanácsadók, ügyvédek. Láthattunk közülük olyat, aki tanácsaival komplex üzleti döntéseket igyekezett támogatni, s olyat is, aki a jogvita folyamatában mindvégig saját álláspontjának a viszszaigazolását kereste. Voltak, akik teljes körűen igyekeztek felmérni a jövőbeni lehetőségeket és kockázatokat, és olyanok is, akik egy lapra tettek fel mindent, s erre biztatták ügyfeleiket is. Egyesek elöl jártak innovatív kockázatkezelési technikák, jogi megoldások kidolgozásában, mások csupán régóta ismert vagy mástól ellesett módszereket alkalmaztak. Újdonság volt, hogy ez a folyamat részben a nyilvánosság előtt zajlott. Az élesen versengő, egymásnak feszülő tanácsadók hol önszántukból, hol a mások által tett nyilatkozatok okozta kényszer hatása alatt magyarázták álláspontjukat, jóllehet szinte lehetetlen volt ilyen bonyolultságú jogvitában minden esetben úgy fogalmazni, hogy azt ne lehessen félreérteni, félremagyarázni. Nem véletlen, hogy a változó vélemények kavalkádjában legalább néhányszor minden szakértő tett olyan kijelentést, miszerint valószínűsíthető, hogy az Európai Bíróság jogsértőnek találja majd az iparűzési adót. Más kérdés, hogy néhányan ma már igyekeznek erről megfeledkezni. Egyesek gyakrabban, mások ritkábban változtatták véleményüket, miközben minden nagyobb tanácsadó cégnek volt ügyfele, akit segített az iparűzési adóval kapcsolatos jogviták megindításában. Bármenynyire is parázs vita folyik azonban a nyilvánosság előtt, minden tanácsadó elsősorban a saját ügyfeleivel kell hogy elszámoljon, ennek során nem szerencsés, ha a kliensek részére adott tájékoztatás túl gyakran vagy túl nagy mértékben változik vagy tér el a nyilvánosság előtt tett nyilatkozatoktól.

A jogvitában vitathatatlanul jól szerepelt a kormány és a Pénzügyminisztérium, a kockázatvállaló magatartás ez esetben sikereket hozott. A legnagyobb próbatétel azonban még minden érintett fél számára hátravan. Továbbra is létezik ugyanis az iparűzési adó, egy olyan adónem, amelyről minden piaci szereplő, még az egymással oly fáradhatatlanul vitázó szakértők és tanácsadók is egyöntetűen úgy vélekednek: egy versenyképes gazdaságban nem maradhat az adórendszer része. Az igazi kérdés tehát, hogy az eddig egymással vitázó felek, politikai döntéshozók, önkormányzatok, piaci szereplők és szakértőik képesek lesznek-e rövid távú elképzeléseiket, egyéni érdekeiket feladni és egy asztalhoz ülni, hogy megoldást találjanak az önkormányzatok működésének korszerű finanszírozására.

A szerző a Deloitte elnök-vezérigazgatója