A ló túloldala
A szándék világos: az ügyfeleket azért kell – a saját érdekükben – kategóriákba sorolni, hogy a szolgáltató tudja, milyen részletességű tájékoztatással kell felvérteznie kliensét az egyes tranzakciók végrehajtásakor.
A gond csak az, hogy az irányelv – hasonlóan más uniós előírásokhoz – a jelek szerint kissé túllőtt a célon: a kategorizáláshoz szükséges kérdőívek kitöltésének ugyanis többnyire pusztán formai jelentősége van, hiszen az ügyfelek túlnyomó része a pénzügyi vagyona, illetve aktivitása alapján az „alap” (lakossági) kategóriába tartozik. Ennek megállapításához pedig nyilvánvalóan nem szükséges kérdőív, elég pár hónapra visszamenőleg megnézni az adott számla forgalmát, illetve a korábban végrehajtott tranzakciókat.
Az ügyfelek pedig gyaníthatóan nem érzik majd úgy, hogy szolgáltatójuk önzetlenül szólítja be őket a legközelebbi fiókba egy kis papírmunka elvégzése céljából: az átlagos magyar kliens szinte biztos, hogy ezt a feladatot (is) piszkálódásnak, a magánügyeiben való vájkálásnak veszi. Még akkor is, ha belátja, hogy a bank vagy brókercég nem jókedvéből, hanem jogszabályi kényszer alapján cselekszik.
Az érintett cégek pedig megint csak nem lehetnek boldogok: ismét néhány hónap alatt kellett felkészülniük egy újabb, a szemükben nyilván teljesen értelmetlen feladatra, ami ráadásul újabb tízmilliókkal növeli költségeiket.
Az pedig, hogy Kovács József kisbefektető egy kérdőív kitöltése után annyit tud meg, hogy ő lakossági ügyfélnek minősül, nem feltétlenül javítja a hazai pénzügyi szolgáltatók megítélését. Persze a MiFID nem is az ő javukat, hanem az ügyfelekét akarja.
