Magán-nyugdíjpénztári eredmények – színe és visszája
Rossz ez? Persze. Tragédia? Korántsem. A tőkésített nyugdíjpillérek sajátossága, hogy jobb és rosszabb periódusok követik egymást. A nyugdíjalapok létjogosultsága pedig az, hogy a tapasztalatok és a gazdasági racionalitás alapján elég hosszú időtávon – egy teljes nyugdíj-előtakarékosság 40 éves ciklusa szinte biztosan ilyen, de már valószínűleg 20-25 év is – a világgazdaságban ésszerűen megosztott befektetési portfólió eredményesebb periódusai túlszárnyalják, a jobb 20-30 éves időszakokban messze meghaladják a rosszabbakat.
A magánnyugdíjpénztárak hibája-e a mostani részteljesítmény? Összességében biztosan nem. A csapból is az folyik, hogy igen nehéz időszakot él át a világgazdaság és a tőkepiacok, zuhanó dollár, égbe szökő olajárak, recesszióközeli amerikai és betegeskedő európai gazdaságok stb. Ilyenkor kevés csodaszer létezik.
Mi befolyásolja ugyanakkor most különösen a hazai pénztárak hozamait? Folyik az átállás a kötelezően előírt választható portfóliós rendszerre, amelynek hatására a korábbi szintekhez képest jelentősen megnő a részvény- és devizakitettség, csökken az alacsony kockázatú kötvények súlya, illetve a hazai torzítás, a befektetések forintdominanciája. Függően a vagyonkezelők ügyességétől, előrelátástól és az átmenet ütemezésétől, az ideges és hullámzó részvénypiaci időszakban, amikor a forint is nagyon (túlzottan?) megerősödött, és a dollár ráadásul padlóra került, mindezeknek pótlólagos negatív átmeneti hatása is lehet.
Mégis miért horgadnak fel néhányan kissé erősebben most? Talán mert az első tíz évben már sok kritika érte a pénztárakat. Alacsonyabbak a hozamok, magasabbak a költségek, kevésbé hatékony és áttekinthető a működés, mint azt megálmodtuk 1997-ben. Így a mostani nem az első gyomros. Az „ugye, mi megmondtuk” halmozódik.
Mit jelent ez a pénztártagok számára? Azt eddig is tudtuk, hogy aki nem elég hosszú időszakra (legalább 20 évre) választotta a vegyes rendszert, az nem feltétlenül hozott felelős döntést. Ezt a meccset – az egyéni döntésről vs. állami szabályozói és néptájékoztatói felelősségről szóló vitákat – tavaly ismét lejátszottuk, erre itt most nem térek ki. Annak viszont, akinek még mostantól is van legalább 15-20 éve a pénztárban (nem beszélve a pályakezdőkről), két tényezőcsoport határozhatja meg, hogy aggódjon-e: a pénztárak jövőbeli hatékonysága és a pénztárak környezete.
Az új portfóliószabályozás és -összetétel csak egyike a fontos változásoknak. Költségplafonokat vezettek be – ha maguktól nehézkesen csökkennek, megpróbál odahatni a szabályozó. Központi beszedést írtak elő, amelynek növelnie kellene a hatékonyságot, bár egyelőre (immár másfél éve!) inkább a kezdeti nehézségek a jellemzők. Az áttekinthetőséget nagyban elősegítő, rég várt számviteli előírások születtek meg. Folyamatban van (talán) a majdani járadékfizetések régóta hiányzó szabályainak hatálybaléptetése. Erősödő szakmai konszenzussal megtámogatva van esély arra, hogy a szintén régóta kárhoztatott pénztári szervezeti formát is felválthatja, kiegészíti egy sokkal megfelelőbb struktúra – előbb-utóbb.
Ha mindez – az átállás sok nehézségével – megtörténik, akkor eltűnnek a hungarikumok, és – az első tíz év leckéit megtanulva – minden adott lesz ahhoz, hogy valóban versenyképes eredmények szülessenek a továbbiakban. Nem feltétlenül kellett volna tíz évet várni, de örüljünk ennek is. Továbbá ne feledjük, hogy a „valóban versenyképes” persze továbbra is egy oligopolisztikus, kisszámú meghatározó játékos által uralt piacon kell hogy kialakuljon. Ez azonban nem hungarikum: az igazán nagy, fejlett nyugdíjpiacokat leszámítva mindenütt néhány szereplő dominál, s ennek mindig van hatása az összhatékonyságra.
De mindez a változás semmit nem ér, ha továbbra is széllel szemben p…lnek a pénztárak. Az 1997-es nyugdíjreform óta sikerült olyannyira nagyvonalúvá varázsolni (vissza) az első pillért, a tb-nyugdíjat, hogy csodás pénztári teljesítmény mellett sem fair összemérni a kettőt, és mérlegelni, jó-e a vegyes rendszer tagjának lenni. Kisebb szigorítgatások ugyan történtek a közelmúltban, de nemzetközi öszszevetésben még mindig magas a helyettesítési ráta, és például továbbra is tabu a 13. havi nyugdíjról beszélni politikusi körökben. Ha ez tartósan így marad, akkor a pénztári tagoknak esélye sem lesz jól járni, tb-nyugdíjasaink – átlagos! – ellátása az életpályabérükhöz mérten elég szívderítő lenne számukra, csak éppen ennek ára a játékszabályokat még mindig komolyan vevő aktív korúak masszív túladóztatása. Amikor azt tapasztaljuk, hogy a „nyugdíj” szó reflexszerű védekezést és dacot vált ki a pártokból, ne feledjük, ennek a pénztárakra és pénztártagokra nézvést is kellemetlen következményei vannak.
Végül egy tanács. Rosszak a hozamok? Padlón a tőkepiacok? Drasztikusan megerősödött a forint? Tessék most rátenni egy lapáttal az önkéntes pénztári megtakarításokra. Persze, aki a tökéletes időzítésről nyilatkozik, az hazudik, de most beszállni egy nemzetközileg, devizájában is megosztott portfólióba, lehet, hogy nem rossz ötlet. Amúgy is alacsony az önkéntes, kiegészítő megtakarítások súlya, annak a bizonyos „öngondoskodásnak” a szerepe. Érezzük, hogy a tb-pillér nem lesz hosszú távon egyensúlyban tartható, és ezért arra számítunk, a nyugdíjunk már messze nem lesz annyi? Panaszkodunk, hogy a magánnyugdíjpénztárak nem muzsikálnak elég jól, és nem adnak majd megfelelő kiegészítést? Akkor vajon miért is nem teszünk félre többet, például az erre a célra kitalált önkéntes pénztárakba?
A leírtak a szerző magánvéleményét tükrözik
A szerző a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal elnöke, az Oriens „Kilábalás” programjának társszerzője
