La Strada a Wall Streeten: artisták és bankárok
A piac ilyesféle idealizálásával szemben már ötven évvel ezelőtt súlyos ellenvetéseket fogalmazott meg Paul Samuelson Nobel-díjas közgazdász. Mint mondta, az abszolút szabadság oda vezet, hogy Rockefeller kutyája kapja meg azt a tejet, amelyre egy szegény gyermeknek lenne szüksége az egészséges fejlődéséhez, mert „a javak azok kezébe kerülnek, akik a legtöbbet tudják fizetni értük”.
A kapitalista rendszer középpontjában az elosztási zűrzavar áll, amely a profit maximalizálását célzó, soha véget nem érő versenyen nyugszik. Ha ilyen világban nincs hely a szociális érzék számára, akkor az államnak kell kitöltenie a meglévő űrt. A piacgazdaság felülmúlhatatlan a gazdagság megteremtésében, de csak a társadalmi kompenzációs mechanizmus szavatolhatja a javak igazságos újraelosztását. Az európai szociális piacgazdaságokban az állam feladatának tekintik a piacok által létrehozott egyenlőtlenségek korrigálását, sokkal inkább, mint az angolszász neoliberális modellben.
A piacgazdaság a valóságban csak akkor tud egyáltalán működni, ha az állam beavatkozik. A mostani amerikai válság mutatta meg igazán, mi történik, ha a piacokat szabadjára engedik. A piaci szereplők nem szabályozzák önmagukat, hanem elpusztítják egymást.
A befektetési bankárok a részvénypiacokat egy szürreális cirkusszá alakították át. A kölcsönvett pénzzel végrehajtott mutatványaik nagyrészt biztonsági háló nélkül kivitelezett artistaprodukciókra emlékeztettek. A földre zuhanásuk fenyegetővé vált, mielőtt az állam beavatkozott. Fellini La Strada című filmjében a cirkuszi artisták a társadalom peremén éltek, a „Wall Street cirkuszában” azonban félistenekként tűntek fel, akik milliókat kerestek.
A Wall Street összeomlásával ennek egyelőre vége lett. A mostani válság azt jelenti a neoliberalizmusnak, mint a berlini fal leomlása a kommunizmusnak. Emiatt a globális felfordulásnak – meglepő módon – van egy pozitív oldala. A nemzetközi közösség feladatul kapta annak végiggondolását, miként kell átszervezni a pénzügyi szektort, hogy ilyen katasztrófákat a jövőben el lehessen kerülni. Eleddig a probléma nagyrészt az volt, hogy az államok a pénzügyi szektor ellenállása miatt nem akartak együttműködni a szabályozásban. Vajon mikor változzon ez meg, ha nem most?
A feladat nagyrészt az EU állam- és kormányfőire hárul. Fontos, hogy az Európai Unió a legmagasabb szinten nézzen szembe a pénzügyi válság által támasztott kihívással, vonja le a megfelelő következtetéseket és tegye meg a logikus lépéseket. A kérdés itt tehát az: milyen leckét adott fel a neoliberális gazdasági modell bukása?
Először is a piacoknak világos szabályokra van szükségük. A szigorúbb szabályozásnak jogilag kikényszeríthető, globális léptékben alkalmazható normákat kell tartalmaznia. Ezek alól a pénzügyi szektor eddig nagyrészt kivételt élvezett, ami nem tartható tovább. Az adott ágazaton belül azok a szegmensek veszítettek a legtöbbet a tekintélyükből, ahol a leggyengébb volt a szabályozás és a felügyelet: a derivatív piacok, a hedge alapok, a zárt tőketársaságok és a hitelminősítők. A helyes üzleti magatartásra kidolgozott kódexek súlyos bukásnak minősültek, ezért sürgősen be kell vezetni olyan, globális szabályozási minimumokat, mint amilyeneket például a Világkereskedelmi Szervezet alkalmaz.
Szükség van egy demokratikus úton legitimált pénzügyi világszervezetre, amelynek rendelkezésére áll a szükséges eszköztár a globális pénzügyi intézmények felügyeletéhez. Ennek a szervezetnek kellene megteremtenie a nagyobb átláthatóság és a korai előrejelzés feltételeit. Nem lenne kötelező a piaci szereplők számára, hogy alávessék magukat e szervezet szabályainak, akik azonban megteszik, azok válság esetén számíthatnának állami mentőakciókra. Ez nagyobb fiskális felelősséget is eredményezne, mert elkerülhető lenne az adófizetők kényszerű megsarcolása.
Szükség lenne másodikként a jóléti állam intézményeinek a megerősítésére. A mostani válság világossá tette, hogy az emberek elemi szükségleteinek a kielégítése nem függhet a spekulációtól és a tőzsdei görbék alakulásától. Az állami nyugdíj-finanszírozás, az ápolási szolgáltatás és az egészségbiztosítás kiterjesztése ezért kulcsfontosságú.
Végül kell egy európai ösztönzési csomag – a „Nagy Alku” –, és erre most van szükség. A globális válság máris súlyos hatással járt az európai reálgazdaságra nézve. Néhány nagy tagállam gazdasága máris a recesszió szélén áll. A 90-es évek elején Japán túl sokáig várt, ezért nem tudott máig kilábalni a hosszú stagflációból.
Az infrastruktúrába irányuló állami beruházásokra (például az európai vasúthálózat masszív kiterjesztésére) lenne szükség, éghajlatvédelemmel és környezeti technológiák kidolgozásával egyetemben. A vásárlóerő növelése és a fogyasztás serkentése végett adót kell csökkenteni az alacsony és a kis jövedelmű háztartások számára.
A tagországok kormányainak természetesen meg kellene vizsgálniuk, hogy a stabilizáció milyen formája felelne meg a legjobban a saját gazdaságuk adottságainak. Ennek azonban nem lenne szabad meggátolnia a tagállamokat a szoros együttműködés kialakításában. Ahhoz, hogy hatékony legyen, bármely ösztönző programot összehangoltan kellene végrehajtaniuk az európai nemzeteknek.
A szerző az osztrák szövetségi állam kancellárja
Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org
