Nemzeti szakadék
Amikor a napokban hazakészültem külföldi szabadságomról, kijózanító volt ismét találkozni honfitársaimmal: a fapados repülőgépen – ahol szabad helyválasztás volt – szinte ölték egymást az emberek az első sorokért, elállva az utat a többiek elől, míg azok kint vártak a lépcsőn, az esőben. Valami hasonló érzés fogott el a szombati nemzeti csúcs kapcsán is. Mert normális országban akár jól is elsülhetett volna egy ilyen találkozó, különösen a jelenlegi pénzügyi viharban. Nálunk azonban az történt, amire számítani lehetett: a kooperáció, a probléma megoldása helyett a többség a saját céljaira igyekezett kihasználni a közvélemény figyelmét. Az ország eladósodásáért nem kis részben felelős miniszterelnök most válságmenedzseri minőségében igyekszik javítani politikai túlélésének esélyeit, míg a Fidesz az ilyenkor elvárható konstruktív magatartás helyett – ami nem azonos az önfeladással – továbbra is a kormányfő távozásában és a fedezetlen adócsökkentésben látja a kiutat.
Az ország közállapotairól sokat elárul az MDF története is. A „szépkorúak” képviseletétől a 13. havi nyugdíj felfüggesztésének a javaslatáig eljutó párt a titokzatos megfigyelési ügy után csak úgy tudta fenntartani parlamenti frakcióját, hogy az általa képviselni kívánt európai konzervatív értékrendtől – és a jó ízléstől – igencsak távol álló Lengyel Zoltánt a tagjai közé csábította. Mi jöhet még? GCs
