A cseh elnökség tanulságai
Igazából még el sem kezdődött 2008 nyarán a francia EU-elnökség, máris arról beszélt mindenki, hogy „sietni kell”, mindent le kell zárni a franciák alatt, mert 2009-től, a csehek idején használhatatlan elnökség következik. És mindez nem az új tagország státusának szólt, mert volt már „keleti elnöke” – egy éve, a szlovénok idején – az EU-nak, amelyet messze nem vezetett fel ilyen negatív várakozás. (Miként a fél év végére sem az volt a vélemény, hogy eltolták a dolgot, hiszen több, alkalmasint évek óta húzódó dologban sikerült egyezségre jutni; az más kérdés, hogy mindez észrevétlen maradt.) A mostani előítélet láthatóan konkrétan a csehekre vonatkozott. De miért?
Négy jelenség is ellenük szólt. A legnyilvánvalóbb persze Václav Klaus cseh elnök maga. Aki úgy látta el államfői teendőit egy EU-elnökségre készülő tagországban, hogy általános és meggyőződéses integrációellenességét nemhogy nem rejtette véka alá, de fennhangon hirdette is. A cseh kormány igyekezett elhatárolni magát, de nehéz ezt meggyőzően előadni egy olyan országnak, amely az elnökség átvétele idején még mindig adós volt a lisszaboni szerződés parlamenti ratifikálásával (azóta már megtörtént), és amely nemcsak hogy nem tagja az eurózónának, de politikai elitjében sokan fennhangon állították: a pénzügyi válságot éppen a cseh korona önállóságának megőrzése révén (is) úszta meg. Nem volt túl bátorító a Topolánek-kormány állapota sem. A koalíció az elnökség előtt szerepelt katasztrofálisan a helyhatósági választásokon, miközben a kormányt belső széthúzások is terhelték. És – szemben például a szlovénekkel – nem látszott készség a felek részéről egy az elnökség idejére szóló tényleges tűzszünetre.
Végül ott volt az előd: Nicolas Sarkozy. Egy EU-nagyhatalom hiperaktív elnöke. Az általa hátrahagyott cipőbe belelépni mindenki számára komoly kihívás lett volna. De ez még mindig a kisebbik baj, ha az utóddal jó a viszony. Ezt azonban az indulás előtti hetekben a párizsi cseh nagykövetség kétbalkezes indiszkréciója, amelynek során illetéktelenek sorának (és ezzel rövid időn belül a sajtónak is) hozzáférést nyújtottak Sarkozy és Topolánek „Európán osztozkodó” telefonbeszélgetésének tartalmához, végképp lehetetlenné tette. A francia sajtó ettől kezdve széltében-hosszában terjesztette negatív „előérzeteit” a leendő cseh hat hónapról, és mert a sztori jó volt, mások is hamar ráharaptak. Ez még akkor is súlyos tehertétel lett volna, ha január 1-jén nem az orosz–ukrán gázválsággal és egy újabb közel-keleti háború rémével indul az év. A cseh diplomácia az utóbbi kapcsán hamar le is szerepelt, de hát mi mást lehetett várni egy a térségben közvetlenül sohasem érintett, csekély súlyú közép-európai országtól. Gázügyben – csendes német támogatással – Topolánek viszonylag jól állta a sarat, más kérdés, hogy a szereplők súlycsoportja láthatóan itt is meghaladta az övét. A tenni akarás és a szívósság azonban megvolt, miként aztán a következő hetekben is. De az előítélet nagyon nagy úr: minden olyan baklövés, amelyet más elnökségek idején elintéznek egy vállrándítással, itt azonnal a „na, ugye megmondtam!” felkiáltások beigazolásának tűnik.
Főként, ha aztán maga az elnökség is valóban döcög. A kormány félidőben szétesik, a honi felfordulásban a tárgyalási álláspontok még nagyobb mértékben megkésve készülnek el, a végül Brüsszelbe kiérkező papírok pedig nem mindig tudják a célt szolgálni. De ez már csak a ráadás… A probléma gyökere abban a mulasztásban van, amely egyfelől nem kondicionálta eléggé elnökségre a belső állapotokat, másfelől kihagyott sok-sok hónapos diplomáciai és médiaépítkezést annak érdekében, hogy a partnerek és a külvilág előtt kellően megágyazzon az elnökség számára. Jó lenne tanulni belőle!
A szerző a BruxInfo EU-szakértője
