A bankválság nem múlt el
Mint a Kaszinókapitalizmus című új könyvemben rámutattam, a javulás inkább csak átmeneti, és nem a tartós fellendülés jele, mert a bankok mérlegében elrejtett veszteségek valószínűleg óriási mértékűek. A Nemzetközi Valutaalap legfrissebb becslése szerint a mostani válság által kikény- szerített leírások összege – az Egyesült Államokban, Japánban, az euróövezetben és Nagy-Britanniában – eléri a 4050 milliárd dollárt, ebből 2700 milliárd esik az USA-ra. A Bloomberg adatai alapján elvégzett számításaim szerint ez év februárjáig mindössze 1120 milliárd dollárnyit írtak le, ez valamivel több mint a fenti összeg negyede. Különösen az USA és Svájc számára jelenthet ez problémát, ahol a veszteségleírások értéke eléri a két állam GDP-jének 4,4, illetve 15 százalékát. Aggodalomra Hollandiában, Nagy-Britanniában és Németországban is lenne ok, mert a bankválság által leginkább sújtott országok listáján ők következnek.
Ezek az ijesztő számok kételyeket ébresztenek a fejlett nyugati államok pénzügyi stabilitását illetően, hiszen eltörpülnek mellettük azok az összegek, amelyeket a rossz hiteleket átvevő bankok vagy kormánygaranciák kapcsán említenek. A bankrendszer elsősorban nem a bankközi piac átmeneti zavaraitól, illetve az eszközök értékének ideiglenes csökkenésétől szenved. A helyzet az, hogy a hitelintézeti szféra a fizetőképesség határára jutott, miközben folyamatosan veszített saját tőkéjéből.
Az úgynevezett értékpapírosítás során intézményi szintre emelkedett a csalás. A jövedelem, munkahely és lefoglalható vagyon nélküli kérelmezőknek folyósított hitelek zsíros jutalékokhoz juttatták a közvetítőket, a nyomukban forgalomba hozott papírok azonban semmilyen értéket nem képviseltek. Ha az ilyen adósságok átalakítása 70 százalékban AAA besorolású értékpapírokat eredményezett, akkor a minősítési eljárásban kell feltételezni alapvető hibák meglétét. Márpedig ezek a zavarok nem fognak egyszerűen attól eltűnni, hogy a gazdaság vagy a részvénypiac fellendülésnek indul.
A fizetésképtelenségek sorának ráadásul koránt sincs még vége, mert csak ezután várható a hitelkártya- és a cégcsődök sorozata. Ez pedig tovább csökkenti a bankrendszer saját tőkéjét, amelynek visszanyerésére alig van esély a közeljövőben. A bajok leplezését segítik az eléggé nagyvonalú könyvelési szabályok, így a bankok egy időre a szőnyeg alá söpörve tarthatják veszteségeik jelentős hányadát.
Nincs okunk arra, hogy csodákat várjunk. A bankok a tőkevesztéssel arányosan zsugorítani fogják a mérlegeiket, ez pedig súlyosbítja a hitelszűkét, amelytől már ma is szenved a világ. A hitelszűke enyhítésének egyik módját képviselhetné a nagyvonalúan létrehozott „rossz bankok” rendszere és az általuk végrehajtott tőkejuttatás. Ez a megoldás azonban egyenértékű lenne a bankok szubvencionálásával, amely hosszú távon ösztönözné a gondatlan üzleti gyakorlat folytatását.
A bankok megsegítésének másik útja a teljes áttekinthetőségen és az adófizetők pénzéből származó tőkejuttatáson keresztül vezethetne. Ez utóbbinál a kormányoknak tartózkodniuk kellene az ingyenes juttatástól, ehelyett inkább a magánrészvényesek partnereiként kellene fellépniük, átmenetileg tőkéhez juttatva a hitelintézeteket, amíg a válság el nem múlik. Ez egyrészt azonnali segítségnyújtásként működhetne, emellett a bankok megtanulnák, hogy a kormány a válságban nem menti meg a részvényeseket a tőkevesztéstől. A tőkejuttatás nyomán a bankok törés nélkül tudnák folytatni üzleti tevékenységüket, újraindulhatna a bankközi piac. Politikai szempontból ilyen reformokat a legjobb az akut válságok idején bevezetni, és nem akkor, amikor a Wall Street azt hiszi, hogy vissza tud térni a szokásos üzletmenethez.
A reformok ideje most van itt.
A szerző a müncheni Ifo gazdaságkutató intézet igazgatója, Copyright: Project Syndicate, 2009, www.project-syndicate.org
