Nem könnyű a helyzete egy állami szabályozó hatóságnak, amikor be kell áraznia egy monopóliumot. Mennyit kérjen el érte? A két országos rádiófrekvenciára a pályázatot tegnap kiíró Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) egyszerű kalkulációs technikát választott: megnézte, hogy az elmúlt 12 esztendőben mennyit fizetett ki a két koncesszióért éves átlagban a Sláger és a Danubius – ebből az összegből lett az elvárt díj felső határa, alsó határként pedig ennek a felét állapította meg.
Szó nem érheti így a ház elejét – gondolta a médiahatóság –, a szűknek igazán nem nevezhető, a realitások által kijelölt sávban ki-ki döntse el maga, menynyit ér neki a frekvencia.
Igen ám, de a tavaly elvégzett kalkuláció egyvalamivel nem számolhatott: a válsággal. A krízis megrogyasztotta a rádiós hirdetési piacot, a bevételek éves összehasonlításban a harmadukkal zuhantak, radikálisan új helyzet állt elő. Ami korábban olcsónak számított, most drága, ami korábban vállalható volt, most az irrealitások birodalmába tartozik. Így vannak ezzel a piaci szereplők is, amelyek az elmúlt években tisztes, sőt tekintélyes profitokat vágtak zsebre, ám amelyek most azért izgulnak, hogy képesek-e megúszni a krízist durva veszteség nélkül.
Valóban, senki sem tudja, meddig tart a válság, senki sem tudja, mikorra áll helyre a rend a rádiós hirdetési piacon. Lehet, hogy jövőre, de lehet, hogy csak sok-sok év múlva. De bárhogy legyen is, egy kicsivel több rugalmasság mindenképpen hasznos lehet egy ilyen helyzetben. Például, hogy a monopóliumért fizetendő díjat valamilyen módon hozzákötjük a piac teljesítményéhez. Együtt sírunk, együtt nevetünk: ha szenvedtek, mi is, ha jól megy nektek, nekünk is. Tény, az ORTT állami bevételek felett őrködik, s tegye ezt gondosan. Azt ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy az a befektető, amelyet elriasztanak az országból, semmilyen állami bevételt nem jelent.
