Aligha vádolható a Gazdasági Versenyhivatal azzal, hogy elnéző a kartellezőkkel szemben. Hosszú évek óta mind erőteljesebben próbálja érvényre juttatni, súlyos szankciókkal tudatosítani, hogy nincs helyük a gazdaságot és a fogyasztókat milliárdokkal megkárosító, az üzleti morált romboló titkos megállapodásoknak. A tisztességes verseny különösen nem tűrheti el a közbeszerzéshez fűződő konspirációkat.
A közpénzek felhasználása során alkalmazott versenykorlátozó manipulációkat a legsúlyosabb kartellezési formák közé sorolják szerte a világon. A GVH az elrettentő bírságok mellett – például az engedékenység alkalmazásával is – újabb és újabb frontokat nyit a kártékony összefonódások visszaszorítására.
Jogalkotásunk sem tétlenkedik, ha a kartellekről, az erélyesebb fellépésről van szó. Nem riad vissza a személyes felelősségre vonástól, a büntetőjogi eszközöktől sem. A közbeszerzési szabályozás ugyancsak nem marad le a sorban. Fontos lépésnek számított például, amikor a törvény a kiírók kötelezettségévé tette a kartellgyanú bejelentését. Ezzel egyszersmind megerősítette azt a sejtést, hogy esetenként a kiírók sem makulátlanok, legalábbis szemet hunynak a felett, amit nem szabadna szó nélkül hagyniuk.
A szakértők a közélet és a verseny tisztulását, a jogszerűen (naivan?) pályázók esélyeinek növelését remélték e szabálytól. Hiába. Miként büntetőjogi felelősségre vonásra, úgy kiírói bejelentésekre sincs példa. Kétségtelen – nem csupán a kartellezés miatt –, hogy szükség van egy megújult közbeszerzési törvényre. De a szabályok, bármilyen jók is, nem érnek célt, ha nem érvényesülnek.
A szigor pedig, a kívánatos rendelkezésekkel együtt is, kevés. A szakmai érdekképviseleteknek, magának a tisztességes üzleti forgalomnak lenne tennivalója. Csak annyi, hogy nem nézi el, és valóban kiveti magából a visszaélőket.