Az Európai Tanács és az Európai Bizottság vezetőivel egyaránt találkozik a héten Orbán Viktor miniszterelnök, midőn csütörtöki brüsszeli látogatása során sorban egymás után asztalhoz ül Herman Van Rompuy és José Manuel Barroso elnökökkel. Nyílt titok, hogy beszélgetéseik egyik megkerülhetetlen témája lesz a magyar álláspont ismertetése a kettős állampolgárságról, illetve az ezt kifogásoló szlovák reagálásokról. Robert Fico szlovák miniszterelnök a törvény elfogadása óta még nem járt Brüsszelben, de kormánya tagjait már mozgósította, ő maga pedig levélben fordult ugyanezen uniós vezetőkhöz. A tagországok többsége egyelőre csendben figyel, beleértve a Magyarországgal szomszédos tagokat.
Mik az uniós tétjei és lehetséges következményei az ügynek? Mert hogy vannak ilyenek, az aligha kérdéses, különben nem tartanák fontosnak a felek, hogy az ottani kulcsszereplők felé magyarázattal szolgáljanak. A dolog azért is érdekes, mert az intézkedés lényegében semmilyen tételes EU-joganyagot nem érint, bár a magyart (is) felvevő szlovákiai magyarok szlovák állampolgárságának az elvétele (ha ilyenre sor kerül) – valamint bizonyos foglalkozások elzárása előlük – már vethet fel EU-alapjogi chartával kapcsolatos aggályokat. Uniós szinten azonban a konfliktus tényleges következménye inkább politikai, és az EU-n belüli tagállami együttműködést, a kormányzatok megítélését érinti.
Az események dinamikáját nézve rövid távon a legvalószínűbb fejlemény mindenekelőtt az lehet, hogy Szlovákiában erősödik a nacionalista retorika. Amelynek némely eleme a választások után esetleg ténylegesen is kormányzati céllá, eszközzé, szélsőséges politikusok némelyike pedig kormányzati tényezővé válhat. Ha erre sor kerül, és ha a magyar politika meg tudja állni, hogy minderre válaszul inkább kivárjon – sőt, párbeszédet ajánljon –, akkor Pozsony uniós szinten nagyon hamar elszigetelődhet. Az egész EU ugyanis a nacionalizmus antitéziseként jött létre. Működésének lényege a szuverenitásmegosztás, az együttműködés és lehetőleg a konszenzus- (de legalábbis: kompromisszum) építés. Ez a kultúra az alaptermészetéből fakadóan tartja idegennek a szélsőséget, a protekcionizmust, az idegengyűlöletet, a nacionalizmust. Ha tehát Pozsony látványosan belesétál ebbe az utcába, akkor a magyar kormánynak szinte semmit sem kell tennie, mégis mellé áll majd mindenki. Egyfajta hasonlattal élve: ahogy a Fidesz ellenzéki pártként bebizonyította, hogy a politikában néha azzal lehet a legtöbbet nyerni, ha visszafogja magát, és a másik félre hagyja, hogy az lehetetlenítse el magát, úgy lehet a helyzet itt is hasonló, csak éppen nagyobb játéktéren.
Lesznek persze európai uniós politikai veszteségek magyar oldalon is. Ha a kétoldalú viszony elmérgesedik, akkor a magyar EU-elnökséget például megkeseríthetik a nyílt vagy burkolt szlovák ellenlépések, a magyar kezdeményezéseket lassító, támadó obstrukciók. Ennek – kisebbségügyi oldalról valamilyen fokon szimpatizálva Pozsonnyal – lehetnek eseti támogatói is, és nem is feltétlenül a magyarok által is lakott tagtársak körében. Akadnak etnikai fejfájások más tagállamokban is. És azt sem szabad elfeledni, hogy a magyar fél eközben egyébként is tojáshéjon jár, hiszen a kabátlopás analógiája könnyen itt is a sértett félre üthet vissza, ha eluralkodik az a vélemény, hogy „már megint a magyarok” békétlenkednek. De ügyes és kimért politikával – például hasznos és konstruktív uniós aktivitással, fél év múlva mindenkinek áldásos EU-elnökségi munkával – mindez könnyen semlegesíthető. Ennek az a hozadéka is meglehet, hogy – kicsit hoszszabb távon – egy morálisan megerősödött és sikeresnek tekintett magyar kormány mozgástere is előnyösen változhat például a kisebbségi jogvédelmi törekvések vonatkozásában. Az EU valahol türelemjáték is, de többnyire megéri kivárni…

A szerző a BruxInfo EU-szakértője

Ki húzza a rövidebbet?