A mániákus politika nem teremt munkahelyeket

Ezeket a félelmeket a politikusok csak a saját kárukra hagyhatják figyelmen kívül. Az idősebb Bush elnök – széles körben vallott felfogás szerint – azért veszítette el a választást, mert nem vett tudomást a lakosságot az 1991-es recesszió nyomán sújtó megpróbáltatásokról, holott az akkor Irak ellen vívott háború megnyerése széles körben népszerűvé tette. Az akkori lecke azóta eléggé tudatosult: a fellendülésnek új munkahelyek teremtéséről, s nem a kibocsátás növekedéséről kell szólnia.

A demokrácia is éppen erről szólna, tehát az emberek igényeire válaszoló gazdaságpolitikáról. A gyakorlatban azonban a közvélemény nyomására – hogy tenni kell már valamit – a politikusok gyakorta átgázolnak a hatalmi fékek és ellensúlyok rendszerén. A hosszú távú kiadási és adópolitikai célokat a rendkívüli körülményekre való hivatkozással alakítják át, a visszaesés idején éppen hatalmon lévő párt pedig a saját kedvenc témáit tolja előtérbe. Amit ilyenkor élénkítés címén törvénybe iktatnak, az általában csekély közvetlen hatással van a munkahelyteremtésre, viszont hosszabb távon roppant káros az állam pénzügyi helyzetére nézve. Az Obama-kormányzat által elfogadtatott 2009-es élénkítőcsomag-terv például sok milliárd dollárt irányzott elő rákkutatásra, amely egyrészt kevés új munkahelyet kínál, a pénzt pedig hosszabb időre elosztva lehet csak felhasználni, s ez egy esetleges elnyúló fellendülésen is túlmutatna.

Hasonlóképpen káros hatással van az újabban divatos, tartósan alkalmazott nulla közeli alapkamatszint is. Távolról sem világos, hogy ez tényleg bátorítja-e a munkahelyek teremtését, amikor jelentős gazdasági erők ezzel ellentétes irányba hatnak. Az elhúzódóan alkalmazott zéró kamatszint ugyanakkor serkentheti a káros gazdasági tevékenység létrejöttét. A háztartások és a befektetési menedzserek például óvakodnak a biztosnak tekintett pénzpiaci alapoktól, ezért hoszszabb lejáratú és nagyobb kockázatú értékpapírokat keresnek, ha azok nagyobb hozamot ígérnek. A pénz ily módon menekül az alacsony amerikai és más, fejlett térségek hozamai elől, ezzel felhajtja a feljövő államok ingatlan- és részvénypiaci árait, szinte előkészítve a nagyarányú esést.

Miközben az amerikai nagyvállalatoknál továbbra sincs felvétel, Brazíliában a munkanélküliség évtizedek óta nem tapasztalt alacsony szintre esett. Ha a Fed ebben a helyzetben vállalná a világ de facto központi bankári szerepkörével járó felelősséget, akkor meg kellene állapítania, hogy az általa alkalmazott ráták nem segítik elő a stabil és kiegyensúlyozott globális növekedést. Politikája akkor is ösztönző maradna, ha a pánik idején alkalmazott nulla szintnél magasabban, de még mindig alacsonyan tartaná az irányadó kamatot.

Ha a Fed végül így dönt, a politikusok nyilván nem maradnak csendben. Ha viszont azt szeretnénk, hogy a politikusok kevésbé aggódjanak a munkahelyteremtés miatt, akkor először vitát kellene nyitni arról, vajon a magasabb szintű állástalansággal járó fellendülés tartós jelenség-e. Ha ez utóbbi így van, vajon nem kellene-e módosítani a szociális háló rendszerét, amelyet még egy korábbi érára terveztek?

A szerző az IMF korábbi vezető közgazdásza, jelenleg a Chicagói Egyetem professzora