A mániákus politika nem teremt munkahelyeket
Visszatekintve azt látjuk, hogy 1960 és 1991 között általában gyors volt a recessziókból a kilábalás: a visszaesés mélypontjáról a legutolsó csúcsszint eléréséhez legfeljebb két negyedévre volt szükség, a korábbi foglalkoztatási szintet pedig nyolc hónapnál rövidebb idő alatt lehetett elérni. A 2001-es recesszió esetében viszont mindössze egy negyedévre volt szükség a kibocsátás korábbi szintjének eléréséhez, a foglalkoztatás megfelelő mértéke azonban csak 38 hónap elteltével állt helyre. A mostani kilábalás során a munkahelyteremtés hasonlóan lassú.
Néhány közgazdász szerint 1991 óta tartósabb a munkahelyek elveszítése. A munkanélkülivé váló dolgozóknak mostanság új iparágakban kell állást találniuk, ehhez sokkal több időre és képzésre van szükség. Mások azzal érvelnek, hogy az internet használata folytán a cégek sokkal gyorsabban be tudják tölteni a megüresedő vagy megnyíló állásokat. Ezért nem kell sietve felvenniük munkaerőt a kereslet legcsekélyebb élénkülése láttán. Ma a cégek a felvétellel meg tudják várni, hogy a fellendülés kellően robusztussá váljon.
Bármi legyen is azonban a magyarázat, az USA különösképpen felkészületlen a munkahelyteremtés nélküli fellendülés kezelésére. A munkanélküli-segély általában hat hónapig jár, ráadásul az állástalan dolgozót az egészségügyi ellátás elveszítése is fenyegeti, mert a biztosítás többnyire munkaviszonyhoz kapcsolódik. A segélyek folyósítására megszabott rövid idő talán indokolható volt akkor, amikor a konjunkturális kilábalás gyors volt, utána pedig nagy számban volt szabad állás. A rövid segélyezési időszak annak idején ösztönzött a gyorsabb elhelyezkedésre. Ez a pozitív késztetés azonban utóbb súlyos aggodalom forrásává vált, mert kevés új munkahely jön létre. Akiknek van állásuk, azok is félnek az elbocsátástól, mert az egyet jelentene a leszakadással.
Ezeket a félelmeket a politikusok csak a saját kárukra hagyhatják figyelmen kívül. Az idősebb Bush elnök – széles körben vallott felfogás szerint – azért veszítette el a választást, mert nem vett tudomást a lakosságot az 1991-es recesszió nyomán sújtó megpróbáltatásokról, holott az akkor Irak ellen vívott háború megnyerése széles körben népszerűvé tette. Az akkori lecke azóta eléggé tudatosult: a fellendülésnek új munkahelyek teremtéséről, s nem a kibocsátás növekedéséről kell szólnia.
A demokrácia is éppen erről szólna, tehát az emberek igényeire válaszoló gazdaságpolitikáról. A gyakorlatban azonban a közvélemény nyomására – hogy tenni kell már valamit – a politikusok gyakorta átgázolnak a hatalmi fékek és ellensúlyok rendszerén. A hosszú távú kiadási és adópolitikai célokat a rendkívüli körülményekre való hivatkozással alakítják át, a visszaesés idején éppen hatalmon lévő párt pedig a saját kedvenc témáit tolja előtérbe. Amit ilyenkor élénkítés címén törvénybe iktatnak, az általában csekély közvetlen hatással van a munkahelyteremtésre, viszont hosszabb távon roppant káros az állam pénzügyi helyzetére nézve. Az Obama-kormányzat által elfogadtatott 2009-es élénkítőcsomag-terv például sok milliárd dollárt irányzott elő rákkutatásra, amely egyrészt kevés új munkahelyet kínál, a pénzt pedig hosszabb időre elosztva lehet csak felhasználni, s ez egy esetleges elnyúló fellendülésen is túlmutatna.
Hasonlóképpen káros hatással van az újabban divatos, tartósan alkalmazott nulla közeli alapkamatszint is. Távolról sem világos, hogy ez tényleg bátorítja-e a munkahelyek teremtését, amikor jelentős gazdasági erők ezzel ellentétes irányba hatnak. Az elhúzódóan alkalmazott zéró kamatszint ugyanakkor serkentheti a káros gazdasági tevékenység létrejöttét. A háztartások és a befektetési menedzserek például óvakodnak a biztosnak tekintett pénzpiaci alapoktól, ezért hoszszabb lejáratú és nagyobb kockázatú értékpapírokat keresnek, ha azok nagyobb hozamot ígérnek. A pénz ily módon menekül az alacsony amerikai és más, fejlett térségek hozamai elől, ezzel felhajtja a feljövő államok ingatlan- és részvénypiaci árait, szinte előkészítve a nagyarányú esést.
Miközben az amerikai nagyvállalatoknál továbbra sincs felvétel, Brazíliában a munkanélküliség évtizedek óta nem tapasztalt alacsony szintre esett. Ha a Fed ebben a helyzetben vállalná a világ de facto központi bankári szerepkörével járó felelősséget, akkor meg kellene állapítania, hogy az általa alkalmazott ráták nem segítik elő a stabil és kiegyensúlyozott globális növekedést. Politikája akkor is ösztönző maradna, ha a pánik idején alkalmazott nulla szintnél magasabban, de még mindig alacsonyan tartaná az irányadó kamatot.
Ha a Fed végül így dönt, a politikusok nyilván nem maradnak csendben. Ha viszont azt szeretnénk, hogy a politikusok kevésbé aggódjanak a munkahelyteremtés miatt, akkor először vitát kellene nyitni arról, vajon a magasabb szintű állástalansággal járó fellendülés tartós jelenség-e. Ha ez utóbbi így van, vajon nem kellene-e módosítani a szociális háló rendszerét, amelyet még egy korábbi érára terveztek?
A szerző az IMF korábbi vezető közgazdásza, jelenleg a Chicagói Egyetem professzora
