Van-e jó szabályozás a rendszerszintű kockázatokra?
Az instabilitás visszatérő bekövetkezte hatalmas szociális terhet ró azokra, akik a legkevésbé tehetnek róla. Gyakori ismétlődés esetén ez erodálhatja a pénzügyi piacokba és a szabályozásba vetett bizalmat, ez pedig túlságosan szoros szabályozáshoz, az állam kiterjesztéséhez és a globalizáció feladásához vezethet. A probléma azonban ennél is súlyosabb. A pénzügyi és gazdasági válság a fejlett államokban átalakul szuverénadósság-válsággá. A pénzügyi és gazdasági egyensúlyhiány a fiskális egyensúly veszélyes megingásához vezethet: az adóbevételek csökkennek, miközben a társadalombiztosítás és a mentőakciók költségei növekszenek.
A fel nem tárt egyensúlyhiány és rendszerkockázat miatt a fiskális politika kellően óvatosnak látszódhat akkor is, ha valójában nem az. A válság beálltakor Spanyolországnak például nem volt költségvetési hiánya. Bevételeinek és kiadásainak szintjét azonban nagyrészt egy erőteljes tőkeáttétellel finanszírozott ingatlanpiaci buborék határozta meg. A szélsőséges fiskális egyensúlyhiány csapdához is vezethet, amelyben az államháztartási konszolidáció önsorsrontó módon fogja vissza a növekedést. Erre Görögország szolgál példával. Ha a rendszerszintű kockázatok ilyen sorozatos és zuhatagszerű egyensúlyhiányhoz vezetnek, akkor a hatóságnak ébernek és hozzáértőnek kell lennie azok feltárásában és a korrekciós lépések korai megtételében.
A válság nyomán máris tanúi lehetünk átfogó újraszabályozó csomagoknak, amelyek olyan feltételekre összpontosítanak, mint a tőkemegfelelés és a tőkeáttétel, az átláthatóság, a hitelminősítés és más információk hasznosítása, az ösztönzés, a pénzügyi cégek összeférhetetlenségének és hatáskörének korlátozása, a fogyasztóvédelem és a kárfelszámolás. Remények szerint az ilyen reformok csökkentik a jövőbeni rendszerkockázatok valószínűségét és súlyosságát.
Mindez azonban még mindig nem érinti a globális egyensúlyhiányt, illetve az instabilitás egyéb kiváltó tényezőit és jeleit. Ezért az újraszabályozás kiegészítéseként szükség van a rendszerszintű kockázatok átfogó és állandó felügyeleti és jelzőmechanizmusára. Vannak ugyanakkor elemzők és gazdaságpolitikusok, akik szerint egy ilyen felügyelet létrehozatala eleve hiábavaló lenne. A kockázatok dinamikájának tökéletlen modelljei és a komplex, folytonosan változó pénzügyi rendszer miatt az időbeni felismerés vagy lehetetlen, vagy olyan hibáknak lenne kitéve, amelyek miatt az erőfeszítést eleve kontraproduktívvá tenné – hangzik az érvelés. Eszközárbuborékokat nehéz megfelelő bizonyossággal felismerni.
Ha a szkeptikusoknak igazuk van, akkor el kell fogadnunk, hogy időről időre kiesünk a pénzügyi és a fiskális egyensúlyból, ráadásul anélkül, hogy azt előre tudhatnánk. Ily módon el kellene fogadnunk egy annál is konzervatívabb fiskális politika követelményét, mint amilyet akár három évvel ezelőtt szükségesnek tartottunk.
A statisztikában és a bizonytalanság közepette folytatott döntéshozatal elméletében elkerülhetetlenek a tévedések. Ez utóbbiból kétféle létezik: az egyik egy igaz tétel elvetése, a másik egy hamis tétel elfogadása. A kérdés az, melyikért kell nagyobb árat fizetni. Az üzleti és a befektetési gyakorlatban a bizonytalanság körülményei közepette is állandóan választani kell, ezért rutinszerűen jelentkeznek a hibák. Ezzel szemben a fejlett államok politikusainak alapállása az, hogy a proaktív és megelőző intézkedésekhez nagyfokú bizonyosságra van szükség. Ez a meggyőződés abból a mély hitből táplálkozik, hogy a pénzügyi piacok stabilak és képesek az önszabályozásra. Ha elhisszük, hogy piaci instabilitás ritkán fordul elő, akkor észszerűnek látszik a cselekvés elhalasztása olyan esetekben, amikor nincs erre kényszerítő körülmény. Márpedig a tapasztalat azt mutatja, legalábbis megkérdőjelezhetők azok a nézetek, amelyek szerint a pénzügyi rendszerek nincsenek fenntarthatatlan pályán, és csak kivételes esetekben válnak instabillá.
Az új elméletek és tapasztalatok alapján arra a következtetésre juthatnánk, hogy rendszerkockázatokra adandó gazdaságpolitikai válaszokat nem lehet megtervezni, és a hamis tételek elfogadásának költsége nagyobb, mint az igaz tételek elutasításáé. Ennek ellenére a kísérleteket folytatni kellene oly módon, hogy felelősséget testálnánk valamely új vagy meglévő intézményre, amelynek hozzáférése van a szükséges információhoz, a pénzügyi és a makrogazdasági folyamatok vizsgálatához egyaránt rendelkezik megfelelő elemzőkészséggel, és viszonylag mentes az összeférhetetlenségektől. Az elemzéseit közzé kellene tenni, ez hatással lehetne a rendszerkockázatok érzékelésére és a piaci magatartásra. Ez pedig javíthatná az egész gazdasági rendszer önszabályozó képességét.
A szerző Nobel-díjas közgazdász
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
