Sodródás

Láttuk, milyen romboló hatású viták zajlottak Görögország megsegítését, az eurózóna egyben tartását hivatott hitelmechanizmust, vagy éppen a banki stressztesztek lefolytatásának mikéntjét illetően. Most pedig itt a következő felvonás, az uniós jövőképet az eddigieknél is közvetlenebbül meghatározó közös költségvetés ügye.

Ha az eddigi viták kapcsán – némi jóindulattal – még beszélhettünk közös célokról, a büdzsét illetően már homlokegyenest ellentmondóak a szándékok. Az uniós intézményekkel szemben a tagállamok többsége jövőre lefaragná a közös költségvetést, amelynek nagysága eddig folyamatosan emelkedett. Érvelésük érthető: ha Brüsszel őket nemzeti büdzséjük konszolidálására sarkallja, az EU kezdjen el saját magán is spórolni. Legelőször is azokon az adminisztrációs költségeken, amelyek a leglátványosabban az uniós bürokraták szembeszökően magas fizetésében tükröződnek.

A fizetések bolygatása persze tekinthető populista érvelésnek. A magánszférában többnyire az is, az EU esetében azonban nem. Az unió jövője szempontjából is meghatározók ugyanis azok a viták, hogy az integráció több-e valójában az elitek egy belterjes projektjénél. A szkeptikusok álláspontját erősíti, ha az uniós bürokraták még csak a gesztusok szintjén sem hajlandók az áldozatvállalásra, miközben az állami szférában általános trenddé vált a spórolás a béreken.

Amíg pedig az uniós polgárok egy távoli pénznyelőként tekintenek az EU-ra (főként persze a nettó befizető országokban), addig nem várható, hogy a nemzeti kormányok még több pénzt bízzanak Brüsszelre. Így aztán az sem, hogy gyors ütemben folytatódjon az a fajta gazdasági integráció, amely a fenntartható prosperitáshoz szükséges lenne. Addig csak sodródunk közösen az érdekellentétek hullámain.