Tulajdonképpen mire jó a közbeszerzés?
Szeretnék megnyugtatni mindenkit, ennek az írásnak nem az a célja, hogy fondorlatos módon a közbeszerzési jog útvesztőibe csalja olvasóját. Csupán a közpénzek elköltése körüli nézetek rendezetlenségére hívnám fel a figyelmet annak kapcsán, hogy a Széll Kálmán nevét viselő program új közbeszerzési törvény kidolgozását írta elő. A határidő rövid, szinte napokban mérhető: ez év július elsejéig a parlamentben dönteni kell a vélhetően még csak a szürke agysejtekben ébredező jogalkotói elképzelésekről.
Figyelemre méltó volt a program bejelentését követő napon a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének reakciója. A VOSZ főtitkára – az MTI híradása szerint – azért üdvözölte az elgondolást, mivel „a kkv-k már régóta szorgalmaznak egy olyan törvényt, amely az ő esélyeiket javítja”. Gondot jelent azonban, hogy tapasztalatom szerint jellemzően mást értenek Magyarországon a politika formálói a kis- és középvállalkozások megsegítésén, mint azok a brüszszeli szakértők, akik azért felelősek, hogy Európa-szerte betartsák az uniós irányelvekben előírtakat.
Nálunk az „előnyben részesítés” fogalmának hallatán általában a nyerési esélyek jogszabállyal való manipulációja rémlik fel, amely a kedvezményezni kívántak számára akkor is biztosítja a közpénz legális megszerzésének lehetőségét, ha ajánlatuk elfogadása az állam szempontjából egyértelműen ráfizetéssel jár. A versenyben alulmaradók számára a közbeszerzés ismételt szabályozása alkalmat ad arra, hogy szolgáltatásaik szembeötlő fogyatékosságait egy üzleti szempontoktól nem befolyásolt közegben próbálják meg feledtetni. A közvéleménynek szánt üzenetük szerint a visszaélések oka, kiváltója a közbeszerzési folyamatot szabályozó törvény, nem pedig annak napi rutinná vált megkerülése. A jogalkotóval szemben támasztott hallgatólagos elvárásuk („Korrupcióval a közbeszerzés ellen!”) pedig tömören öszszefoglalja mindazt, amit a hatályos törvény a közpénzek ésszerű és átlátható elköltését védelmezve tilt, és ami ellen – bár rendre sikertelenül – fellépni próbál.
Mindeközben az uniós közbeszerzési jog sem tagadja, hogy a kisvállalkozások hátrányos pozícióból próbálnak közpénzből finanszírozott megbízásokhoz jutni, különösen, ha más tagállam
piacán jelennének meg. Az üzleti információk megismerése, a bonyolult jogi előírások megértése, a nyelvi és szaknyelvi akadályok leküzdése a bürokratikus mechanizmusokban eligazodni képes szakértőket foglalkoztató, tőkeerős cég számára jóval kevesebb nehézséget okoz, mint azoknak a két-három fővel működő társulásoknak, amelyek esetenként már az ajánlatukhoz csatolandó különböző igazolások összegyűjtése során feladni kényszerülnek a közbeszerzés elnyeréséért folytatott küzdelmet.
Alapvető félreértés azonban, ha az állam a nemzeti piac védelmére, a versenytársak kirekesztésére rendezkedik be, ahelyett, hogy kísérletet tenne, hogy a területén honos cégeket felkészítse arra, miként legyenek képesek élni a teljes uniós közbeszerzési piac kínálta lehetőségekkel. Ehhez a magyar vállalkozások közterheinek (mindenekelőtt a foglalkoztatást terhelő költségeknek) a mérséklésére volna szükség, valamint a tőkehiánnyal küzdő cégeknek nyújtott képzésekre, amelyek segítenék a pályázatíráshoz nélkülözhetetlen játékszabályok elsajátítását.
Ha a kormány a könnyebb ellenállás irányát választva mégis az ajánlatok közötti verseny korlátozásától várná a magyar gazdaság fellendülését, az a korrekt megoldásokban érdekelt társaságok és befektetők körében egyaránt csalódást keltene. A törvénnyel elosztott megbízások rendszere ugyanis rombolja a vállalkozói hatékonyságot, és hosszabb távon a támogatottnak akár nagyobb károkat okozhat, mint amilyet a pénzosztásból kimaradók, valamint az általános és különadók befizetői rövid távon elszenvednek. Fontos ezért, hogy az új közbeszerzési törvény kidolgozását elfogulatlan elemzés előzze meg. Olyan, amelyet nem a következtetések papírra vetésével kezdenek.
A szerző ügyvéd
