Globális hazardírozás a Wall Streettől Fukusimáig
A szakértők mind a nukleáris energetikai ipart, mind a pénzügyi szolgáltatásokat illetően azzal nyugtattak bennünket, hogy az új technológia lényegében maradéktalanul megszüntette a kockázatokat. Az események azonban megcáfolták őket, mert a kockázatok nemcsak fennmaradtak, de a következményeik olyan hatalmasak voltak, hogy könnyedén eltörölték azokat az előnyöket, amelyekkel az iparági vezetők kampányoltak. A nagy recesszió előtt az amerikai gazdasági guruk – a Federal Reserve elnökétől a pénzvilág titánjaiig – azzal kérkedtek, hogy megtanulták, miként kell kézben tartani a kockázatokat. Mint mondták, az innovatív pénzügyi instrumentumok – mint például a derivatívok vagy a hiteltörlesztés megtagadása elleni biztosítások (CDS) – lehetővé tették, hogy a kockázatokat a globális gazdaság egészében szétterítsék. Ma már tudjuk, hogy ezzel a vélekedéssel nemcsak a társadalom egészét, hanem magukat is becsapták.
Mint utóbb kiderült, a pénzügyi varázslók nemcsak a kockázatok bonyolult részleteihez voltak tudatlanok, de ahhoz a jelenséghez sem értettek, amelyet a statisztikusok a következmények vastag szélű eloszlása néven említenek. Az időnként „fekete hatytyú” jelzős szerkezettel is jellemzett események – amelyekről feltételezték, hogy évszázadonként vagy az univerzum életében egyszer fordulnak elő – akár tízévenként is felbukkanhatnak. Ami ennél is rosszabb: nemcsak az ilyen események gyakoriságát illetően tévedtek, hanem a bekövetkező károk csillagászati méreteit sem látták, mint az a reaktormag-leolvadás esetében is megfigyelhető, ami még hosszú ideig üldözni fogja a nukleáris ipart.
A közgazdaságtan és a lélektan területén folytatott kutatások segítenek annak megértésében, hogy miért végzünk ilyen rossz munkát, amikor a kockázatok menedzseléséről van szó. A helyzet az, hogy kevés empirikus alapunk van a ritka események megítéléséhez, ezért nehéz jó becsléseket adni. Ilyen körülmények között a vágyvezérelt gondolkodásnál is nagyobb hibába eshetünk, mert túl kevés a késztetés a dolgok alapos végiggondolására. Éppen ellenkezőleg, ha a tévedéseink költségeit másoknak kell viselniük, akkor az ösztönzőerő az önbecsapásnak kedvez. A rendszer, amelyben a veszteségeket társadalmasítják, a nyereséget pedig privatizálják, arra van kárhoztatva, hogy félremenedzselje a kockázatokat.
A valóságban az egész pénzügyi rendszer telítve volt a tulajdonosok és vezetők érdekellentétével (amelyet a közgazdaságtanban az úgynevezett ügynökelmélet ír le). A hitelminősítő intézetek arra voltak ösztönözve, hogy jó minősítést adjanak a nekik fizető bankok által terjesztett értékpapírokra. A jelzálogkölcsönöket eredetileg folyósító hitelezők nem viselték a felelőtlenségük következményeit. Akik pedig zsákmányszerzőként működtek közre az eleve veszteségesre tervezett értékpapírok értékesítésében, azok úgy tervezték meg a tevékenységüket, hogy el tudják magukat szigetelni a polgári és büntetőjogi igazságszolgáltatásban rájuk váró következményektől.
Itt érkezünk el a következő kérdéshez: vajon várható-e további „fekete hattyúk” eljövetele? Sajnos a manapság fenyegető, igazán nagy kockázatok egyáltalán nem mennek ritkaságszámba. A jó hír, hogy ezeket a kockázatokat kevés ráfordítással vagy költség nélkül is mérsékelni lehetne. A rossz hír ugyanakkor, hogy erős politikai ellenállásra kell számítani, ha vannak emberek, akik nyernek a status quo fenntartásán.
Az utóbbi évek nagy kockázatai közül néhányat észrevettünk, de keveset tettünk azért, hogy ellenőrzés alá vonjuk azokat. Vannak vélemények, amelyek szerint a legutóbbi válság kezelési módja növelte a teljes pénzügyi összeomlás kockázatát. A bukni hagyáshoz túl nagy méretű bankok és a piacok – amelyeken tevékenykednek – egyaránt tudják, hogy számíthatnak mentőakcióra, ha bajba kerülnek. E morális kockázat nyomán a bankok előnyös feltételek közepette juthatnak kölcsönökhöz, ezzel versenyelőnyhöz juthatnak, de nem a kiemelkedő teljesítményük, hanem a politikai erejük miatt. A túlzott kockázatvállalás néhány túlkapását sikerült ugyan megfékezni, folytatódik viszont a ragadozó típusú hitelezés és a tőzsdén kívüli derivatívok szabályozatlan kereskedelme. A túlzott kockázatvállalást ösztönző struktúrák szemlátomást változatlanok maradtak.
Míg Németország leállította a régebbi atomreaktorokat, az Egyesült Államokban és másutt tovább működnek a fukusimai erőmű elhibázott tervei szerint épített blokkok. A nukleáris ipar létezése mindenütt függ a burkolt szubvenciótól, mert a költségek katasztrófa esetén a társadalomra hárulnak, csakúgy, mint a sugárzó hulladék elhelyezésének megoldatlansága. Ennyit a korlátlan kapitalizmusról.
A bolygó egészére nézve van egy további kockázat, amely – az említettekhez hasonlóan – csaknem bizonyossággá vált: a globális felmelegedés és az éghajlatváltozás. Ha lennének más bolygók, ahová könnyen elköltözhetnénk, akkor mondhatnánk, hogy megéri kockáztatni. De nincsenek. A káros gázok kibocsátáscsökkentésének költségei elhalványulnak a világra leselkedő veszélyekhez képest. A nagy olaj- és szénbányavállalatokat természetesen hátrányosan érintené a változtatás, és az olyan nagy szennyezők, mint amilyen az USA, természetesen nagyobb árat fizetnének, mint a kevéssé tékozló létformára berendezkedett államok.
Akik Las Vegasban szerencsejátékot folytatnak, azok a végén többet veszítenek, mint amennyit nyernek. A társadalomban mi hasonló szerencsejátékot folytatunk a nagy bankjainkkal, az atomerőművi komplexumokkal és az egész bolygóval. Mint Las Vegasban a néhány szerencsés, úgy a gazdaság egészét kockáztató bankárok és az energiacégek tulajdonosai is pénzhegyekkel vonulhatnak félre. Az átlag – tehát a társadalom egésze – azonban teljes bizonyossággal veszíteni fog, mint a szerencsejátékosok összessége.
