A magyar sebezhetőség
Magyarországot azonban több tekintetben is kakukktojásnak érzékelhetjük e listán. Nem elsősorban földrajzi okokból, és nem is pusztán azért, mert a három mediterrán ország egyaránt az euróövezet tagja. A veszélyeztettek közé kerülésünk makroökonómiai szempontból is paradoxonnak tekinthető. Szemben az olasz, a spanyol és a ciprusi külső egyensúlyi pozíciókkal, Magyarországnak nem csupán külkereskedelmi mérlege, hanem a folyó fizetési és a tőkemérleg együttes egyenlege is jelentős többletet mutat. Sőt, önmagában még államadósságunk szintje sem kiugró – a GDP arányában 80 százalék körül mozgó érték az Európai Unió átlagának felel meg, az euróövezeti átlagtól pedig kismértékben még el is marad.
Mégsem állíthatjuk, hogy Magyarország indokolatlanul került a különösen sebezhetőnek ítélt országok csoportjába. Országkockázati feláraink, hosszú lejáratú állampapírhozamaink nemcsak a stabil helyzetűnek tekintett többi visegrádi országhoz képest, de például Romániához viszonyítva is kiugróak. Sarkosan fogalmazva: azok a költségvetési lépések, amelyekkel a közelmúltban sikerült az államháztartás egyenlegének és az államadósság szintjének viszonylagos stabilitását megőrizni, távolról sem győzték meg a pénzpiaci döntéshozókat. Vagyis az a szakpolitikai vélekedés, amely a magyar kiigazítás nem szokványos lépéseit csupán rövid távon működőnek ítélte, dominánssá vált a nemzetközi pénzpiacokon is.
Magyarország tehát elsősorban azért kerülhetett kínosan előkelő helyre a veszélyeztettségi rangsorban, mert a nemzetközi intézmények és nyomukban a pénzpiacok bizalma megrendült. Márpedig jól tudjuk, hogy a bizalom és a növekedés közötti viszony tipikusan önerősítő köröket hoz létre: bizalomhiányos gazdaságokban általában csak túlkonszolidáció után, jelentős késéssel indul meg a fellendülés – amikor a korábban reményvesztett gazdasági szereplők többsége ismét bízik a kilátások tartós javulásában.
Nem klasszikus értelemben politizálók tehát azok a vélemények, amelyek egy kisméretű nyitott gazdaságon a bizalomerősítő lépéseket kérik számon elsősorban. Az ilyen típusú kritikák valójában úgy értelmezhetők, mint amelyek az alacsony növekedés és a bizalomhiány ördögi körének megtörésére irányuló lépéseket fogalmazzák meg. Kétségtelen, hogy mindezt dominánsan a nemzetközi pénzpiacok nézőpontjából teszik – azonban ez a perspektíva a legtöbb tekintetben megegyezik a hazai vállalkozások és állampolgárok érdekeivel is.
A megrendült bizalom visszaszerzése persze csak hosszabb távon sikerülhet, és a nemzetközi intézményekkel történő megállapodás különösen a humán területek (oktatás, egészségügy), valamint a közösségi közlekedés finanszírozása területén fájdalmas elvárásokat is támaszthat. Valójában ebben rejlik ma Magyarország legsebezhetőbb pontja – miután az elmúlt évek során a polgárok és a vállalkozók megszorítások sorozatát élték meg, egyre többen politikai tűréshatárhoz is érkeztek. A stabilizációnak sikerülni kell, különben a politikai radikalizmus kritikus erősödésével és ennek minden gazdasági és társadalmi következményével is szembesülnünk kell.
