Franciaországban egy-két éven belül megroppan a rendszer
A választások utáni első vagy második évben a rendszer nagy bizonyossággal megroppan. Ekkor hirtelen kell majd végrehajtani olyan radikális, gyötrelmes változtatásokat, amelyek meszszebb mennek, mint a Charles de Gaulle által végrehajtott és az ötödik francia köztársaságot megalapozó hatalomátvétel. Ezt a forgatókönyvet számos francia politikus és bürokrata félelemkeltésnek minősíti. Azt kérdezik, az adósságráta és a deficittendencia vajon nem rosszabb-e az USA-ban vagy Nagy-Britanniában. Innen nézve a francia kilátások összevethetőnek látszanak az angolszász világban láthatókkal, ha nem lenne a képben a francia politikai osztály kedvenc gyermeke, az euró.
Franciaország gazdasági problémáit nem az euró okozta, a bajok leküzdésének útjába azonban az egységes valuta elháríthatatlan akadályokat állít. Az egyik alapproblémát az ország szuperbőkezű jóléti rendszere jelenti (a közkiadások a GDP 57 százalékát tették ki 2010-ben, szemben a britek 5 és a németek 48 százalékával). Ez megfojtja azt a növekedést, amelyre az euró életképességének fenntartásához elengedhetetlenül szükség lenne. A legsúlyosabb szerkezeti fogyatékosságnak a magas bérek utáni járulékokat és a munkaerő-piaci szabályozást tartják, ami nehézzé vagy roppant költségessé teszi a munkaerőválság idején szükséges leépítését. A francia adóék (a nettó bérre rakódó összes adó- és járulékteher a munkaerőköltség százalékában) legalább 13 százalékponttal magasabb, mint az OECD-átlaga.
Mindennek eredménye az lett, hogy a termékegységre eső bérköltségek Franciaországban nagyobbak, mint Németországban, és a munkanélküliség is magas szinten állandósult. A 70-es években – Valery Giscard d’Estaing elnöksége idején – a munkanélküliség folyamatosan emelkedett, és 1980-ra elérte a 6,3 százalékot. Francois Mitterrand gyors növekedést és alacsonyabb munkanélküliséget ígért 1981-es hatalomra kerülésekor. Ehelyett lassulás és elbocsátási hullámok sorozata következett, emiatt 1997-re a munkanélküliség elérte a 11,4 százalékot, és csak egy alkalommal (2008-ban) süllyedt 8 százalék alá. A gazdasági növekedést a magas bérköltségszint és a nagyarányú munkanélküliség egyaránt fékezi. Mindez krónikus költségvetési hiányokat eredményez: az utolsó többletet 1974-ben mutatták ki.
A mostani választási kampány középpontjába a fiskális helyzet került. A deficitcsökkentés szükségességében mindenki egyetért, a vita a dolog mikéntjéről folyik. Sarkozy a növekedés erősítését ajánlja, a munkaadók terheinek csökkentése és az áfa emelése mellett. Fő ellenlábasa, a szocialista Francois Hollande magasabb adókat vetne ki, főleg a gazdagokra, a pénzügyi szektorra és a nagyvállalatokra.
Ha kizárjuk a ténylegesen hatásosnak látszó megoldást – a teljes euróövezeti politikai uniót vagy az euró feladását –, akkor szemlátomást nem marad más, mint a keserves vergődés. Ezt a megközelítést másképpen „transzferuniónak” is nevezhetjük, amely gazdasági megszorítások szakadatlan sorozatával és az életszínvonal csökkenésével jár. Ennek oka, hogy az erős országok – főleg Németország – eltökélten korlátoznák saját részvételüket a deficites országok megmentésében, és a transzfert költségvetési szigorításokhoz kötnék.
Egyidejűleg a pénzügyi piacok is kikényszerítenék az államháztartási szigort a kormányoktól, csakúgy, mint tenné azt a tervezett fiskális egyezmény. Mindez kiszippantaná a keresletet az euróövezet gazdaságaiból, ennek a növekedésre gyakorolt negatív hatását ugyanakkor nem tudná ellensúlyozni az euró gyengüléséből táplálkozó külső keresleterősödés. A francia kormány jelenleg arra számít, hogy 2014-ben a költségvetési bevételek már fedezni tudják a kiadásokat az adósságszolgálat nélkül. Ez az előrejelzése azonban folyamatos növekedésből indul ki, holott Franciaország éppen süllyed bele a recesszióba. Ezért a deficitek fennmaradnak, ami további lefaragásokat tesz szükségessé.
A nagy kérdés az, a lakosság elviseli-e mindezt, vagy radikális irányváltást követel? Utóbbi esetben a változást egy a fősodort jelentő politikai osztályról leváló csoport tudja elhozni, vagy valamely politikai kívülálló. Ez utóbbiak egyike lehet Marine Le Pen, a Nemzeti Front vezetője, vagy a Baloldali Front éléről Jean-Luc Mélenchon. Mindkét párt euróellenes, protekcionista platformon kampányol.
Ebben a helyzetben Sarkozy államférfiúi pózt vesz fel, és nehéz idők eljövetelére figyelmeztet: kevesebb fizetésért tovább kell dolgozni. A fájdalmas szerkezeti reformokat azonban nem tudja többé eladni a társadalomnak az „Európáért” hozott áldozatként. Hollande programja ugyanakkor azt sugallja, a keserves intézkedések elkerülhetők az európai kényszerek lazításával: újratárgyalná a fiskális egyezményt, megváltoztatná az Európai Központi Bank statútumát, és elfogadtatná Németországgal a fiskális transzfer gondolatát.
Franciaországban feszültség van az európai projekt megőrzése és a gazdaság vergődésének elkerülése között. Az erre adandó választ várhatóan addig halogatják, amíg csak lehet. Ennek a zsákutcába vezető stratégiának a külső jellemzője lesz egy Németországgal szembeni, hiábavaló játszma és kilátástalan gazdasági fortélyok sorozata (például rákényszeríthetik a belföldi megtakarítókat az államadósság finanszírozására). A felismerés napja azonban mindenképpen eljön, akkor pedig szigorú ítélet sújt le az uralmon lévő francia politikai osztályra.
A szerző a Londoni Egyetem nemzetközi gazdasággal és gazdaságpolitikával foglalkozó professzora
Copyright: Project Syndicate, 2012 www.project-syndicate.org
a jobboldal irányítása alatt – az ország ugyanazokat
az egymásnak ellentmondó célokat követte. A mostani szuverénadósság-válság immár a falhoz szorítja a francia bankokat és velük az egész gazdaságot. Emiatt a rendszernek valahol engednie kell, sürgősen.
Brigitte Granville -->
