Másfajta szigor kell a bankokkal szemben
A válság során az üzleti bizalom elillanásával a bankok folyamatosan arra kényszerültek, hogy eszközeiket eladják és hitelezésüket visszafogják, hogy tartani tudják a bázeli egyezményekben kikötött tőkemegfelelési normákat. Az így előállt hitelszűke a GDP és a foglalkoztatás meredek eséséhez vezetett, a hanyatlást pedig külön is fokozta az eszközeladási hullám.
Nemrég közzétettem egy közös tanulmányt Jacopo Carmassival, melynek a címe: Ideje kijavítani a bankszabályozást. Mint ebben az anyagban bemutattuk, a bázeli banki szabályozás lehetővé tette a nagy nemzetközi bankok számára a túlzott tőkeáttételt és a kockázatvállalást, ennek folytán egyes pénzintézetek tartozása meghaladta a saját tőke 40–50-szeresét. Ezzel a bázeli rendezés nemcsak utat nyitott a válságnak, hanem fel is erősítette azt.
A válság után a világ vezető politikusai és jegybanki vezetői megújították a banki szabályozást, így a bázeli egyezmények elővigyázatossági rendelkezéseit. A Bázel III. néven létrehozott új egyezmény és az azt követően kiadott uniós tőkemegfelelési direktíva azonban sajnos alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a nemzetközi prudenciális szabályok két fő hiányosságát kiküszöbölje. Az egyik az, hogy a tőkemegfelelés számítására vonatkozó szabályok túlságosan támaszkodnak a bankok kockázatmenedzselési modelljeire, a másik a felügyeleti elszámoltathatóság.
Ez utóbbira egy nemrég történt eset mutat rá: a belga-francia Dexia-bankcsoport 2011-ben csődbe ment, mégpedig röviddel azt követően, hogy az Európai Bankfelügyelet stressztesztjén kiválóan megfelelt. A fizetőképességi mutatók megdöbbentő homályossága arra bátorította a szabályozó hatóságokat, hogy becsukják szemüket a bankok túlzott kockázatvállalása előtt.
A probléma az, hogy a bázeli tőkemegfelelési szabályok – legyen itt szó a Bázel I., II. vagy III. néven ismert rendezésről – nem adnak támpontot annak, aki a gyenge bankokat szeretné megkülönböztetni az egészségesektől. Ily módon gyakran fordult elő, hogy magasabb fizetőképességi mutatóval rendelkeztek azok a pénzintézetek, amelyek a 2008-as pénzügyi válság nyomán elbuktak vagy mentőakcióra szorultak, mint azok, amelyek nem.
A problémát tovább súlyosbítja, hogy jelentős eltérések figyelhetők meg az egyes bankok tőkerátái között, ami az esélyegyenlőség drámai torzulására utal, miután a fokozódó nemzetközi pénzügyi verseny nyomán az egyes államok saját hatáskörben alkalmazták az előírásokat. A tőkemutatókat átláthatatlansága ugyanakkor lehetetlenné tette a piaci fegyelem kikényszerítését. A nagy bankok várhatóan a továbbiakban is túl kevés tőkét tartanak fenn, és túlzott kockázatokat fognak vállalni, ami felidézi a pénzügyi instabilitás újabb fordulójának rémét. Ennek elhárításához három gyógymódra lenne szükség.
Először a tőkemegfelelést egy egyértelmű ráta formájában kellene megszabni, amelyben a törzstőkét viszonyítják az eszközök teljes összegéhez, elkerülve minden hivatkozást a bank saját kockázatkezelési modelljére. Az új tőkerátát a teljes eszközállomány 7–10 százalékára kellene emelni, hogy tompítani lehessen a bankárok kockázatvállalási kedvét, és minimalizálni lehessen a tőkeáttételek nagy arányú leépítésének tényleges gazdasági hatását, ha meginogna a bizalom a bankrendszerrel szemben.
Másodszor olyan többlépcsős és csökkenő tőkerátákat kellene meghatározni, amelyek egyre nagyobb kötelező felügyeleti beavatkozást vonnak maguk után. A felügyeleteknek alaphelyzetben abból kell kiindulniuk, hogy cselekedniük kell. Érvelhetnek úgy, hogy bizonyos esetekben nincs szükség beavatkozásra, de ezt nyilvánosan kellene megtenniük, amivel a lépéseikért elszámoltathatóvá válnának. A morális veszélyek kiiktatása végett be kellene iktatni a rendszer működésébe egy felszámolási eljárást, hogy be lehessen zárni bankokat, ha a tőkéjük egy minimális szint alá süllyedne.
Végezetül a fizetőképességi szabályokat ki kellene egészíteni olyan kötelezettséggel, hogy a bankok bocsássanak ki nagy összegű, biztosítékkal nem fedezett, részvényekké konvertálható adósságot – például a saját tőkéjük 100 százaléka erejéig. Ez a művelet erős érdekeltséget teremtene a bank menedzserei és tulajdonosai körében, hogy inkább részvényeket bocsássanak ki, semmint hogy elszenvedjék az átváltást.
Ha ezeket az intézkedéseket minden bankra nézve alkalmaznák, akkor nem lenne szükség speciális szabályokra a likviditást és a forrásbevonást illetően (amelyeket a felügyelet továbbra is vizsgálhat, de nem esnének kötelező korlátok közé). Nem lenne továbbá szükség a banktevékenységre és bankműveletekre vonatkozó más, speciális korlátozásokra sem.
A prudens banktevékenység szabályairól folytatott gazdaságpolitikai viták legfőbb jellemzője eddig az volt, hogy a felbukkanó kérdéseket a bankfelügyeletek bázeli bizottsága és maguk a bankok elé utalták, holott mindkét fórum érdekelt a meglévő rendszer megőrzésében. A kormányoknak és a parlamenteknek egyaránt kötelességük lenne, hogy kezdeményezzenek egy mélyreható felülvizsgálatot a bázeli szabályok alkalmazásáról, és követeljék azok olyan irányú módosítását, amellyel meg tudnának felelni a közérdeknek.
Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org
