Stiglitz: Az euró haladékot kapott, de most is a kivégzésre vár

A mostani csúcsról azért érkezett jó hír is. Európa vezetői végre megértették: nem fog működni az a módszer, hogy egyrészt pénzt hiteleznek a bankoknak a szuverén államok megmentésére, másrészt a szuverén államoknak arra adnak pénzt, hogy azok mentsenek meg bankokat. Hasonlóképpen felismerték, hogy a mentőhitelek – melyek elsőbbséget biztosítanak az új hitelezőknek a korábbiakkal szemben – rontják a magánbefektetők pozícióit, amelyek egyszerűen még magasabb kamatokat fognak kérni. Kár, hogy ilyen sokáig tartott ez.

Ráadásul a mostani egyezményből hiányzik valami, ami fontosabb, mint ami benne van. Azt már egy évvel ezelőtt felismerték az európai vezetők, hogy növekedés nélkül Görögország nem tud kilábalni bajaiból, növekedés pedig egyedül a megszorításoktól nem várható. Mégis keveset tettek.

A mostani javaslat szerint fel kell tőkésíteni az Európai Beruházási Bankot, ami egy 150 milliárd dollárnak megfelelő összegű növekedési csomag része lenne. A politikusok azonban mesterei az újracsomagolásnak, az új pénz pedig csak töredéke a szóban forgó összegnek, és az sem kerül azonnal a rendszerbe. Röviden fogalmazva: a gyógymód – mely túl csekély, és az is későn jön – a probléma félrediagnosztizálásán és elhibázott közgazdasági tételeken alapul.

A remény abban van, hogy a piac megjutalmazza az erényt, ami megszorításként lett definiálva. A piacok azonban sokkal pragmatikusabbak. Ha a megszorítások gyengítik a növekedést (amint az bizonyosan bekövetkezik), ily módon aláássák az adósságtörlesztés képességét, akkor a kamatok nem fognak csökkenni. A beruházások tényleges visszaesésével pedig elindul a lefelé tartó spirál, melybe Görögország és Spanyolország máris belekerült. Németországot mindez meglepte, vezetői mégis elutasítják annak felismerését, hogy a medicina hatástalan, sőt még többet adnának belőle, míg a páciens végül kimúlik.

Eurókötvények és szolidaritási alapok révén előmozdíthatnák a válság sújtotta országokban a növekedést, és stabilizálhatnák számukra a kamatokat. Az alacsonyabb kamatszint még a szigorú költségvetési kényszerrel szembesülő országok esetében is felszabadíthatna összegeket növekedésélénkítő beruházásokra.

A bankszektorban még ennél is súlyosabb a helyzet. Minden ország bankrendszerét a saját kormánya támogatja, ha azonban az ehhez szükséges kapacitás erodálódik, akkor ezzel együtt gyengül a bizalom a bankok iránt. A görög és a spanyol visszaesés mértéke még egy jól menedzselt bankrendszer számára is problémás lenne. Az európai vezetők nem ismerték fel, hogy a saját bankrendszerüket eközben szubvencionálják. Az erősebb kormányok implicit szubvenciója nagyobb. Ha így megbomlik a versenyben az esélyegyenlőség, akkor miért ne menekülne a pénz a gyengébb országokból az erősebbekhez?

Az euró már az indulásánál elhibázott volt, ennek következményei azonban csak válság idején válhattak világossá. Politikai és gazdasági szempontból a bevezetését a legjobb szándékok kísérték. Az egységes belső piacról pedig feltételezték, hogy elősegíti a tőke és munkaerő jobb allokálását. Mindebben azonban a részletek számítanak igazán. Az adóverseny például azt jelentheti, hogy a tőke nem oda megy, ahol társadalmi értelemben a legnagyobbak a hozamok, hanem ahol a legjobb üzlet kínálkozik.

Az implicit szubvenció miatt a német bankok előnyt élveznek más országokéival szemben. Írországot és Görögországot nem azért hagyják el a dolgozók, mert alacsonyabb a termelékenységük, hanem mert menekülnek a szüleik által összehozott adósságtehertől. Az Európai Központi Bank mandátuma az árstabilitás megteremtésére vonatkozik, az infláció azonban távolról sem szerepel az EU legfontosabb problémái között.

Németországot az aggasztja, hogy a bankok és a költségvetések szigorú felügyelete nélkül majd neki kell állnia a számlát a tékozló szomszédok helyett. Ez a vélemény azonban célt téveszt: Spanyolország, Írország és mások költségvetési többleteket mutattak ki a válság előtt. A deficiteket a válság okozta, nem pedig fordítva. Ha ezek az országok követtek is el hibát, az nem volt más, mint amit ma Németországnál is látunk: túlságosan hiszékenyek voltak a piacokkal szemben, ezért szabadon hagyták az eszköz-ár buborékok felfúvódását. Ha egészséges gazdaságpolitikát folytatnak, és jobb intézményeket alakítanak ki, és ha ráadásul a növekedést is újra tudják indítani, akkor ezek az országok teljesíteni tudják adósságszolgálati kötelezettségeiket.
Európának jelentős ereje van.

A mai gyengesége főleg az elhibázott gazdaságpolitikából és intézményi rendből ered. Ezeket meg lehet változtatni, de csak akkor, ha felismerik a mélyben húzódó gyengeségeket. Ez pedig sokkal fontosabb feladat, mint az egyes országok szerkezeti reformjai. Bár a strukturális problémák gyengítették egyes országok versenyképességét és növekedését, a válságot mégsem ezek okozták, és a válságot a kezelésükkel nem is lehet megoldani.

Az időhúzáson alapuló európai megközelítés nem alkalmazható a végtelenségig. Nem csak a kontinens perifériája iránti bizalom illan el, immár magának az eurónak a túlélése is kétségessé vált.