Mellár: Zsákutcába lavírozta magát gazdaságpolitikájával a kormány
A gazdaságpolitikáért felelős kormánytagok az elmúlt napokban igen pozitívan nyilatkoztak a magyar gazdaság kilátásairól. Szerintük vége a lejtmenetnek, trendforduló előtt állunk, a magyar gazdaság jövőre már lassú ütemben növekedni, az államadósság pedig gyors ütemben csökkenni fog. A stabilitás és a bizalom visszatérése gyakran emlegetett szófordulatok voltak ezekben a nyilatkozatokban. A tények és az adatok alátámasztani látszanak az optimista vélekedéseket, hiszen a forint árfolyama meg sem rezdült az újabb leminősítések, az IMF-tárgyalások megszakadása vagy a többszöri kamatvágás hatására sem. S ugyancsak negatív következmények nélkül maradt a mínusz másfél százalékos harmadik negyedévi GDP, valamint az EU-átlagot kétszeresen meghaladó hazai inflációs adat közzététele is.
Tényleg túl vagyunk a nehezén, valóban egy páratlan növekedés előtt állunk, s a piacok már ezt árazzák be? Nos, ha a makroadatokat nézzük, akkor nemigen erősíthetjük meg a hivatalos vélemények által felvázolt szép, új világot. A magyar gazdaság fundamentumai nem jók, sőt lehet mondani, rosszak. A növekedési potenciál nulla körül horgonyzott le, a munkanélküliségi ráta beragadt a 10 százalék körüli tartományban, a beruházások olyan mélyre süllyedtek, hogy már az amortizációt sem fedezik, tehát a tőke felélése folyik. A bankszektor az idén ismét veszteséges lesz, ezért a hitelállomány folyamatos csökkenésének megállására reálisan nem lehet számítani. A háztartások továbbra is a csökkenő munkahelyek és a növekvő adósságterhek szorításában vergődnek. A kormányzat számottevő élénkítést nem tud végrehajtani, ha tartani akarja a 3 százalékos hiánycélt.
A gazdaságpolitika olyan zsákutcába lavírozta be magát, amelyből jelentős külső többletforrás igénybe vétele nélkül nem tud kijönni. Ugyanis a kormány az egyensúlyteremtés terheit teljes egészében a vállalkozói szférára akarja terhelni. Ez a szféra azonban úgy védekezik ellene, hogy egyfelől csökkenti a beruházásait és a termelését, másfelől pedig a terhek minél nagyobb részét igyekszik áthárítani a lakosságra. A csökkenő termelés viszont azt eredményezi, hogy a tervezett adóbevételek nem teljesülnek és ezért újabb egyensúlyjavító csomagokra van szükség. De a változatlan filozófia mellett kialakított újabb kiigazító csomagok hatása ugyanaz lesz: termeléscsökkenés és áthárítás.
Egy olyan lefelé menő spirálba kerültünk, ahol a lakosság helyzete nem a közvetlen adóterhek, hanem a közvetett hatások (munkanélküliség, áremelkedések, reálbércsökkenés) miatt romlik, miközben az ország ugyanúgy szakad le a visegrádi országoktól, mint a 2002-2010 közötti időszakban. A fenti érvelésre persze lehet azt mondani, hogy csupán egy igen szubjektív értékelés, mert a nemzetközi pénzügyi világ nem látja ezeket a kockázatokat és továbbra is hajlandó megfinanszírozni az államadósságot, a forintpozíciókat pedig tartósan fenntartani.
De ne feledjük el, a görög államadósság sem magától emelkedett a GDP 160 százalékára, még 140-150 százaléknál is akadtak, akik újabb hiteleket nyújtottak, pedig már az a ráta is jóval a fenntartható szint fölött volt. Ebben a pillanatban még nincsenek érzékelhető jelei a bizalomcsökkenésnek. Hosszú időn keresztül azonban nem állhat fenn olyan helyzet, amelyben a pénzügyi piaci megítélések és a reálgazdasági fundamentumok egymásnak homlokegyenest ellentmondanak. Rövidtávon természetesen előadódhat ilyen felemás helyzet, ez az, amit a szakirodalom buboréknak nevez. Azonban a buborékoknak az a sorsuk, hogy előbb-utóbb kipukkadnak. Azt senki sem tudja, hogy mikor, de ettől a dolgot még nem lehet megúszni, minél később kerül sor a piaci korrekciókra, annál nagyobb lesz a durranás.
