Mi nők igazán univerzális teremtmények vagyunk. Talán, mert egyszerre több mindenre tudunk figyelni, egyszerre több mindent is tudunk csinálni: mondjuk munka után még összeütni egy vacsorát, közben kikérdezni a gyerektől a leckét, elindítani a mosást, megetetni a kutyát. Arra azonban még közülünk is csak igen kevesen képesek, hogy egyszerre szüljenek és dolgozzanak. Pedig a politika ezt várja el tőlünk: tegyünk eleget hazanői kötelességünknek, és állítsuk meg a népességfogyást, egyben növeljük a női foglalkoztatottságot és ezzel a GDP-t.
Sok mindent megpróbáltak már a kormányok, hogy hozzásegítsenek minket a fejlődés azon szakaszába lépni, amikor már mindkét elvárásnak eleget tudunk tenni. Ám úgy tűnik, hogy e téren is önfejűek vagyunk. Vagy szülünk, és akkor bizony egy darab időre kivonjuk magunkat a forgalomból, vagy – főként megélhetési kényszerből és részben belső igényből – dolgozunk.
A 6 év alatti gyerekeket nevelő anyák 36 százalékos magyarországi foglalkoztatottsági mutatója a legalacsonyabb az Európai Unióban. Ennek azonban nem kis részben az is az oka, hogy a magyar nők egy részét bizony nem ösztönzi a gyors visszatérésre az a széleskörű gyermek- és családtámogatási rendszer, amely bizony nemzetközi mércével mérve igen nagyvonalúan támogatja az otthonlétet. Az olyan, alanyi jogon járó juttatások, mint a családi pótlék, a gyes, az anyasági támogatás teszik ki az egygyermekes családoknál az egy főre jutó bruttó jövedelem 8, a kétgyermekeseknél a 13, a három- és több gyermekeseknél a 26 százalékát. Ott, ahol nálunk ebben is előbbre tartanak, már felismerték: a pénzbeli támogatásoknál hatékonyabbak – és a munkába állást is jobban ösztönzik – az olyan természetbeni juttatások, mint amilyen például a bölcsődei támogatás. Ám míg az unióban a gyermeknevelésre fordított kiadásoknak már majdnem az egyharmadát, addig nálunk mindössze az egyötödét használják fel ilyen módon.
