Elcsábulva és csodára várva

Az 1790-es első honosítási cikkelyektől a kínaiakra vonatkozó 1882-es törvényen át az 1986-os átfogó reformig, amely hárommillió ember helyzetét legalizálta. A kilencvenes évek közepétől a mind élesebbé váló, ideológiai alapú pártküzdelem lebénította a törvényhozást. Ifjabb George Bush elnöksége alatt 2007-ben a konzervatív republikánusok fúrtak meg a szenátusban egy széleskörű javaslatot, majd 2013-ban a képviselőház nem is vette napirendjére a felsőházban nagy többséggel elfogadott rendezési menetrendet.

Történelmi értelemben semmiféle újdonsággal sem szolgált tehát Barack Obama, amikor a minap elnöki rendeletet bocsátott ki, hogy valamiféle átmeneti megoldást kínáljon az 1990 óta 3,5 milliósról 11,5 milliósra bővült illegális bevándorlói tömeg egy részének, nagyjából ötmillió embernek, családegyesítési érvekre hivatkozva.

Valóban, Ronald Reagan, s mindkét Bush elnök folyamodott ehhez az eszközhöz, ám ők csak az 1986-os reform hiányosságait pótolták, jóval kisebb társadalmi felhördülés közepette. Ami Obama bejelentését megkülönbözteti elődei politikájától, az az elnöki beavatkozás mérete. S ellentétben az elődökkel, Obama súlyos kockázatokkal teli politikai játszmába kezdett, amely kezdeményező szerepet kínálhat számára az utolsó két évére, amikor egyébként a kongresszus mindkét házát a köztársaságiak uralják majd, s befolyásolhatja a 2016-os elnökválasztások végkifejletét.

Két évvel ezelőtt a választási kampányban nagyívű bevándorlási reformot hirdetett meg Barack Obama, de a teljesítéssel adós maradt. A szenátus említett tavalyi tervezete a határőrizet erődítményszerű megerősítését, a bűnözők deportálását szorgalmazta, egyben tizenhárom éves folyamatot indított volna el, amelynek végére érve az illegális bevándorlók állampolgárságot szerezhettek volna. A képviselőházi republikánusok erről hallani sem akarnak, szerintük ezek az emberek csak akkor maradhatnának az országban, ha lemondanak szövetségi juttatásokról, adót és büntetést fizetnek. Vagyis ne csábítsa őket az amerikai álom, és ne várjanak csodára, ha törvényt szegve kerülnek az országba.

Tény, hogy Barack Obama alatt évente négyszázezer embert deportáltak, soha még ennyit, de ilyen iramban is huszonhat évig tartana, ha mindenkit hazaküldenének. Az elnököt felbosszantotta, hogy a félidős választások után sem tűzték napirendre a republikánusok a képviselőházban a reform ügyét, ezért merészkedett el az alkotmányos kerete széléig

A republikánusok szerint viszont túlfeszítette a keretet: azzal, hogy az amerikai állampolgárrá lett, vagy legálisan letelepedett gyerekek szüleinek akár munkavállalási engedélyt és társadalombiztosítási számot is ajánl átmenetileg három évre, s mindenféle egyéb juttatás nélkül, ha legalább öt éve már az Egyesült Államokban élnek, a kongresszus helyett intézkedett. Pereket fontolgatnak ellene. Az elnök azonban jól érzi: a republikánusok megosztottak, szavazói bázisuk inkább rokonszenvezik a deportálással, mint a legalizálással, s emiatt megint rajtaveszthetnek 2016-ban, mint történt ez Mitt Romney-val 2012-ben. A köztársaságiak megfosztanák a siker esélyétől Obamát, és egyelőre kérdés, hogy az elnöki rendelet időbeli korlátozottságáról mit gondolnak az érintettek.

Az illegális bevándorlók 65 százaléka dolgozik, nyolcvan százaléka pedig 44 évesnél fiatalabb. Adót nem fizetnek, de az iskola- és egészségügyi rendszert igénybe veszik. Helyzetük rendezése nyilván ösztönözhetné a gazdaságot. S az illegális tömeg politikai nyomása nagyobb, mint a legálisaké, akikért Obama most nem sokat tett, holott az amerikai technológiai szektor élénken lobbizik, hogy több mérnököt, matematikust, programozót, tudományos kutatót alkalmazhasson külföldről is.

A politikai küzdőtéren egyetértés mutatkozik abban, hogy a bevándorlási rendszer rossz. De a felek nem megegyezni, hanem győzni akarnak. Ismerős, aggasztó forgatókönyv.