Görögország: egy morális történet

Amikor fél évtizeddel ezelőtt elkezdődött az euróválság, keynesiánus közgazdászok azt jelezték előre, hogy a Görögországra és más, válsággal küzdő országokra kivetett megszorítási politika kudarcot fog vallani. Gátolja majd a növekedést, emeli a munkanélküliséget, és még a GDP-arányos államadósság szintjét sem tudja majd csökkenteni. Mások – az Európai Bizottságban, az Európai Központi Bankban (EKB) és néhány egyetemen – viszont konjunktúraélénkülést kiváltó kiadáscsökkentésről beszéltek. Még a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is azt állította, hogy az ilyen megoldás, mint az állami költekezések csökkentése nem más, mint a gazdaságot visszafogó intézkedés.

Aligha van szükségünk egy újabb tesztre. A megszorítás folyamatosan kudarcot vallott, kezdve akkortól, amikor a tőzsdepiaci krachot a nagy gazdasági világválsággá alakította át, egészen az IMF „programjáig”, amelyeket a kelet-ázsiai és a latin-amerikai országokra vetettek ki az elmúlt évtizedekben. Amikor Görögország bajba került, ismét bevetették a módszert.

Görögországnak nagyrészt sikerült követnie a trojka (az Európai Bizottság, az EKB és az IMF) által kirótt diktátumot: az elsődleges költségvetési hiányból elsődleges többletet csináltak. Az állami kiadások csökkentése azonban előre tudhatóan szörnyű következményekkel járt: 25 százalékos munkanélküliséget, 2009-hez képest a GDP 22 százalékos gazdasági visszaesését, a GDP arányában mért államadósság 35 százalékos emelkedését okozta. A megszorításellenes Sziriza elsöprő választási győzelmével a görög szavazók viszont kinyilvánították, hogy elegük van ebből.

Görögország esete ismét azt mutatja, hogy a világnak mennyire szüksége van egy adósság-átstrukturálási keretrendszerre. A túlzott mértékű adósságok felhalmozása nemcsak a 2008-as krízist okozta, hanem az 1990-es kelet-ázsiai és az 1980-as évek latin-amerikai válságot is.
Ismerve azt, hogy a túlzott mértékű eladósodás milyen mértékű gondokhoz vezet el, felmerül a kérdés, hogy az egyének és az országok miért hozzák magukat folyamatosan ebbe a helyzetbe. Elvégre is az adósságok szerződéseknek, önként vállalt megállapodásoknak tekinthetők, amelyért a hitelezők ugyanolyan felelősek, mint a hitelfelvevők. Valójában a hitelezők még inkább felelősek: azok ugyanis jellemzően pénzügyi intézmények, míg a hitelfelvevők gyakran kevés ismerettel rendelkeznek a piaci ingadozások és a különböző szerződéses megállapodásokkal kapcsolatos kockázatok terén.

Minden fejlett ország felismerte, hogy a kapitalizmus működéséhez az egyének biztosítani kell az újrakezdés lehetőségét. A XIX. századi adósok börtönének intézménye kudarcot vallott – embertelen volt, és nem segítette elő a tartozások visszafizetését. Ami segített, az a jobb ösztönzők biztosítása a jó hitelezés érdekében, azzal, hogy a hitelezőket jobban felelőssé tették döntéseik következményeiért.

Nemzetközi szinten még nem jött létre egy olyan mechanizmus, amely az országok számára biztosítaná az újrakezdést. Már a 2008-as válság előtt az ENSZ szinte az összes fejlődő és feltörekvő ország támogatása mellett munkálkodott egy ilyen keretrendszer kialakításán. Az USA azonban hajthatatlanul ellenzi ezt, talán az adósok börtöne intézményét akarja az eladósodott országok tisztviselői esetében alkalmazni. Az adósok börtöne visszahozatalának gondolata talán erőltetettnek tűnhet, azonban rezonál a felelősségre vonásról és a morális kockázatról szóló jelenlegi diskurzushoz. Ezek szerint félő, ha Görögország számára engedélyezik az adósság átstrukturálását, akkor ismét bajba kerül.

Ez azonban teljes képtelenség. Komolyan gondolja azt valaki, hogy egy ország olyan helyzetbe hozná magát, mint amin Görögország átment, csak azért, hogy kihasználja hitelezőit? Ha létezik morális kockázat, akkor az a hitelezők – különösen a magánszektor hitelezői – részéről áll fenn, akiket folyamaton megmentettek. Ha Európa lehetővé tette, hogy ezeket az adósságokat a magánszektorból az állami szektorba vigyék át, akkor Európának, és nem Görögországnak kellene viselnie a következményeket. Valójában Görögország jelenlegi helyzete, beleértve az adósságráta jelentős megugrását is, jórészt az elhibázott trojka-programok következménye.
Vagyis nem az adósság átstrukturálása, hanem annak elmaradása az, amit „erkölcstelennek” nevezhetünk. Nem egyediek azok a dilemmák, amelyekkel Görögország jelenleg szembesül, sok ország hasonló helyzetben van. Ami nehezebbé teszi Görögország problémáinak kezelését, az az eurózóna struktúrája: a monetáris unióból adódóan a tagállamok számára nem jöhet szóba megoldásként az árfolyam leértékelése, viszont az európai szolidaritás azon kis mértéke meg hiányzik, amelynek a politikai flexibilitás ezen hiányát kellene orvosolnia.

Amikor egy cég csődbe megy, az „adósságért vagyont” megoldás egy tisztességes és hatékony módszer. Görögország esetében az ezzel hasonló módszer a jelenlegi állampapírok átváltása lenne GDP-hez kapcsolt kötvényekké. Ha Görögország jól teljesít, akkor a hitelezők többet kapnak vissza pénzükből, ha nem, akkor kevesebbet. Mindkét fél így a növekedésbarát politika folytatásában lenne érdekelt.

Demokratikus választások ritkán adnak olyan egyértelmű üzenetet, mint ahogy most Görögországban. Ha Európa elutasítja a görögök eddigi irányvonal megváltoztatására vonatkozó követelését, akkor ezzel azt üzeni, hogy a demokrácia nem fontos dolog, legalábbis ha a gazdaságról van szó.
Remélni lehet, hogy azok álláspontja győz, akik értik az adósságok és a megszorítások gazdaságtanát, és akik hisznek a demokráciában és az emberi értékekben.