Svéd csavar
Háromszázötven éves tapasztalattal a háta mögött ismeretlen vizekre evezett a svéd jegybank. A Riksbank válaszul az Európai Központi Bank (EKB) kiterjedt likviditásbővítő programjára, az euró gyengülésére, és ebből fakadóan a koronának a deflációs környezetben vészterhes erősödésére a múlt héten negatív irányadó kamatot hirdetett meg. Elsőként folyamodott ehhez az eszközhöz, miután hasonlóan nyomos okok miatt néhány társintézménye a hitelezés serkentésének reményében már kísérletezett a kereskedelmi bankoknak felszámított betéti kamatok – de nem az iránymutatók – nulla százalék alá buktatásával. Így tett a dán, a svájci jegybank és korábban az EKB is. A Bank of England pedig, amely már a szigorítás időzítésén töprengett, most azt mondja, hogy az antideflációs roham miatt maga is követi a svéd példát.
Az utóbbi évek svéd monetáris politikája ugyanis széles körben hasznosítható rossz és jó példákkal szolgált. S a Riksbank gyakorlata és belső vitái érthetőbbé teszik, miért követett más utat az amerikai és az angol jegybank, és miért várt hat évet az EKB a mennyiségi lazítás megindításával.
A pénzügyi válság Svédországot felkészülten érte. A kilencvenes évek banki kríziséből felépült és gazdasága jól teljesített. Brüsszelben Stockholmtól vártak megoldásokat a bankrendszer átalakítására. A bank élén elismert szaktekintélyek álltak, akik a kívülről érkező válság nyomán 0,25 százalékra vitték le az irányadó kamatot. Stefan Ingves elnök korábban a Nemzetközi Valutaalapnál (IMF) dolgozott, Lars Svensson alelnök pedig a japán deflációs csapda szakértőjeként, korábbi tanácsadóként és princetoni tanárként, Ben Bernanke, ma már volt amerikai jegybankelnök és a közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman kollégájaként és barátjaként tért vissza 2007-ben a Riksbankba.
A viták a válság látszólagos elülése után, 2010-től bontakoztak ki. Az amerikai iskolát képviselő Svensson ellenezte az az év nyarán megkezdett emeléseket, amelyek során egy év alatt két százalékra emelkedett az alapkamat. A döntéshozó testület akkor azzal érvelt, hogy a gazdaság 6,6 százalékkal bővül, csökken a munkanélküliség és a háztartások adóssága eléri a nemzeti jövedelem 170 százalékát. A világgazdaság is mintha jó iramban bővülne. Ám már 2010-ben úgy látták, hogy az infláció csak 2013-ban érheti a kétszázalékos célt. Svensson már ekkor felhívta a figyelmet a deflációs veszélyre. Volt munkatársa, Paul Krugman pedig azt írta, hogy ez a legértelmetlenebb „szadomonetáris” hiba volt, amit csak el lehetett követni. Az amerikai jegybank előrejelzései is hasonló trendeket mutattak, mégsem emelték a kamatot. Az EKB viszont szintén megtette, 2011-ben kétszer is.
Nem értette Krugman, miért volna káros az olcsó pénz politikája, ha az infláció túlzottan alacsony. Ám a svédek és részben az EKB döntéshozói is úgy vélték: ha jól szalad a szekér, és még az ingatlanpiacon is buborékok látszanak képződni, akkor tankönyvszerűen be kell avatkozni. Svensson viszont azt mondta: a lakossági hitelezést nem a monetáris politikával, hanem a szabályozással kell helyrerakni, és nagyon át kell gondolni, hogy válságok után meddig van szükség laza monetáris politikára, ha a gazdaság egyre jobban teljesít, de leragad az infláció. Tanulságokkal gazdagodva, de kiábrándultan távozott Svensson 2013-ban. Utóda, Cecilia Skingsley annyit elismert: a kamatcsökkentési kurzust hamarabb el kellett volna kezdeni és nagyobb ütemben lejjebb hozni a szintet.
A tényekhez tartozik, hogy Per Jansson alelnök tanulmányában nemrégiben visszautasította a bírálatokat: nem a háztartások adóssága és a hitelezés üteme vezérelte a Riksbank vezérkarát, hanem a svéd és a világgazdaság lendülete – utóbbit nyilván túlbecsülték, ahogy rendszeresen az IMF és az OECD is tette. A svéd gazdaság most is kiugróan jó számokat produkál, ám esnek az árak, a világgazdaság lassít, s megosztottsága ellenére az EKB is amerikai pályára állt. Vagyis mindannak, ami már 2010-ben is megkérdőjelezhető volt, egy svéd csavarral éppen az ellenkezőjét teszi a Riksbank. Ez a megvilágosodás szép példája.
