Inotai: szigetként sem élhetnek túl az idegenellenes társadalmak
Az elmúlt évtizedek általánosságban liberalizációra épített gazdaságpolitikája és a globális termelési, szolgáltatási és értékesítési láncok gyors terjedése alapvetően eltérően érintette az egyes termelési tényezők mozgását. A nemzetközi áruforgalom liberalizáltsága jelentős, amit nemcsak az Európai Unió tagállamai közötti szabad kereskedelem (és vámunió) példáz, de a világ számos részén kialakult (és alakuló) regionális szabadkereskedelmi csoportosulások, valamint a gombamód szaporodó bilaterális szabadkereskedelmi egyezmények is mutatnak. Ettől elmarad ugyan, de jelentős liberalizációs folyamaton ment és megy át a szolgáltatások nemzetközi forgalma is. A leginkább liberalizált termelési tényező azonban a tőke, ennek minden pozitív és negatív következményével együtt. A technológia szabad áramlásának útjába értelemszerűen a technológia birtokosai állítanak akadályokat, hiszen a hatalmas kutatási-fejlesztési költségek (és nem kevésbé a kockázatok) megtérülését csak így látják biztosítottnak. A fentiekkel szemben messze a legkevésbé liberalizált termelési tényező a munkaerő. Számítások szerint jelenleg a világ valamivel 7 milliárd feletti lakosságának mintegy 3 százaléka, vagyis 210-220 millió fő él és dolgozik tartósan szülőhazáján kívül.
Nem kétséges, hogy a tőke és a munkaerő mobilitása közötti hatalmas különbség (gyakorlatilag 100 a 3-hoz) a következő évtizedekben nem tartható. Mivel pedig a tőke szabad áramlása a világgazdasági fejlődés kulcstényezője, és – racionális viselkedést feltételezve – itt jelentős korlátozásokkal nem számolhatunk, a különbség csökkentése a munkaerő nemzetközi áramlásának felgyorsulásával érhető el. Ha a 3 százalék csak 1 százalékponttal nő a következő húsz évben, miközben a világ népessége eléri a 8 milliárd főt, ez 2035-re 320 milliós tartósan külföldön dolgozó és élő tömeget jelent. Vagyis két évtized alatt 100 millió, évente átlagosan 5 millió ember fog munkát keresni és feltehetőleg találni is szülőhazáján kívül. Ennél azonban reálisabb, ha magasabb, akár a tartósan külföldön dolgozók 6 százalékos arányával számolunk, ami 2035-re 480 millió főt jelentene, vagyis a jelenlegi szám több mint megkétszereződne, és éves átlagban mintegy 13 millió ember igyekezne szülőhazáján kívül dolgozni. (Ebben az előrejelzésben csak a gazdasági migrációra építünk, a természeti katasztrófák, polgárháborúk, diktatúrák által gerjesztett migráció hatásaival nem számoltunk.)
De fel tud-e készülni a világgazdaság és a globális társadalom erre a kihívásra? Tudjuk, hogy a nemzetközi munkaerőmozgás jelentős része szomszédos országok között valósul meg, és ebben statisztikailag nem mindig dokumentált, de számottevő szerepet játszanak a fejlődő világ egyes régiói. Ezen túlmenően jelenleg – és részben történelmi tapasztalatokra építve – négy nagy vonzási régió létezik: Észak-Amerika, Európa, Ausztrália és az arab olajországok. Az utóbbi csak átmeneti, igaz, jelentős külföldi munkaerőt vonz, de senkinek nem ad letelepedési engedélyt, még kevésbé állampolgárságot. A 25 milliós Ausztrália több mint 8 millió négyzet-kilométeres területével az éghajlati viszontagságok ellenére is hatalmas tömegeket tudna vonzani, de a kormány bevándorlási politikája a tömeges letelepedést nem támogatja. Az Egyesült Államok történelme különböző hullámokban történő bevándorlásra épült: a lakosság évente több millió bevándorlóval növekszik, újabban messze nemcsak Latin-Amerikából, de a Távol-Keletről is. Végül itt van az Európai Unió, amely napjainkban (és minden bizonnyal a jövőben is) példátlan migrációs kihívással néz szembe. Ebben nagy a szerepe Európa földrajzi elhelyezkedésének a gyors népességnövekedést tapasztaló afrikai és közel-keleti térség közvetlen szomszédságában. Afrika népessége 25 év múlva eléri a jelenlegi indiai–kínai szintet (körülbelül 1,4 milliárd fő), ami minden bizonnyal tovább erősíti a migrációs nyomást.
Ugyanakkor egyedül az Európai Unió – és Európa más országai, mindenekelőtt Oroszország is – mutat negatív demográfiai fejlődést. Számítások szerint az EU 28 tagállamának lakossága migráció nélkül 2050-re mintegy 35-40 millió fővel csökken, miközben az oroszországi lakosság ennél is meredekebben fogyhat. Német vizsgálatok a ma 82 milliós német lakosság helyett 2050-re 65 millióval számolnak, vagyis legalább 17 milliós lakossági deficit jelentkezik. Nemcsak a negatív demográfiai folyamatok megállítása, hanem alapvető gazdasági érdekek miatt is elkerülhetetlen a célzott migrációs politika. A jelenlegi jóléti rendszer, nem utolsósorban pedig az öregedő lakosság miatt esetenként ugrásszerűen növekvő egészségügyi kiadások csak az adófizető munkaerő számottevő növelésével finanszírozhatók.
A kérdés pedig az, hogy mikor és milyen választ talál az EU erre a kihívásra. Lesz-e egységes migrációs politika, és ha igen, hogyan készíthetők fel a tagállamok eltérő történelmi tapasztalatokkal rendelkező társadalmai a nagy számban megjelenő külföldi munkaerő fogadására úgy, hogy a gazdaság teljesítő- és versenyképessége is növekszik, az államháztartás fő tételei pedig az adóbefizetésekből finanszírozhatók legyenek. A nemzeti határzár aligha segít, legfeljebb a gazdaság versenyképességét rontja, és az államháztartás teherbíró képességét csökkenti. Ami azonban ennél jóval fontosabb: bezárkózó, idegenellenes, gyűlölettel teli társadalmak még szigetként sem lesznek képesek túlélni a 21. század globalizált környezetében.
