Századik évét is megérte már a jó öreg mutató, a fogyasztói árak indexe. Szülőhazájában, az Egyesült Államokban a Munkaügyi Statisztikai Hivatal méltóképpen meg is emlékezett az évfordulóról, felidézve az index születésének körülményeit, a munka és a tőke harcának sztrájkokban gazdag eseményeit, amelyek során elnöki közbenjárásra többször is a hivatal adataival szolgáltattak igazságot. Leírják, miként vált le a létfenntartási költségindexekről, hogyan lett értékmegőrző záradékok mutatószáma vagyonjogi, munkajogi, biztosítási szerződésekhez, azaz jutott kitüntetett szerephez az indexálások révén.
A második világháború után a fogyasztói árak indexe (a CPI) a világ statisztikusai és döntéshozói számára az ENSZ által ajánlott mutatóvá nőtte ki magát: a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 1947-ben tett javaslatot az alkalmazására. Magyarországi pályafutása viszont csupán alig fél évszázadra tekint vissza: a jelzőszám számítása 1968-tól felel meg az előírásoknak. Ennyi idő alatt csak tavaly áprilisban adódott először alkalom arra, hogy évről évre számított értéke el se érje a százast. Ehhez egy tized százalék hibádzott, így viszont egész éves teljesítménye is csonka lett: két tized százalék hiányzott az előző esztendő árszínvonalának újratermeléséhez. A mutató az autonóm fogyasztók színre lépésekor vágtatott: leginkább abban az évben, amikor előbb feloszlott a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST), majd az Európai Gazdasági Közösség (EGK) társulási szerződést kötött annak három (négy) utódjával, köztük Magyarországgal: az index 1991-ben 35 százalékkal túlteljesítette az előző évit.
A fogyasztói árak mutatója az elmúlt év hét hónapjában nulla alatt maradt. A jelenséget kezdetben némi értetlenség fogadta. Akadt, aki megilletődötten negatív inflációt emlegetett, mit sem gondolva a szóösszetétel képtelenségével. Felkészültebbek deflációról beszéltek volna, de nehezen tehették: az országos átlagot megadó jelzőszám alakulásában jelentős volt a rezsicsökkentés hatása, az üzemanyagok árának mérséklődése. És most, hogy beköszöntött az újkrumpli idénye, illő emlékeztetni Surányi György akkori jegybankelnök elemzésére a kilencvenes évek végéről: bizony, hogy ilyenkor a primőrök ára megemeli az árindexet. Akkor még nem tette, de 2002 februárja óta a Központi Statisztikai Hivatal az MNB-vel kötött megállapodás alapján közli a maginflációs mutatót, amelynek az a rendeltetése, hogy kiszűrje a nem piaci jellegű ársokkokat a csak átmeneti kilengéseket okozó megrázkódtatásokkal együtt. Azt, amelyik az eredeti index mélyrepülése folyamán tavaly április óta csak idén januárban szállt le 100,7 százalékra, máskülönben mindvégig magasabb volt ennél. Ami azt eredményezi, hogy félve lehet deflációról beszélni.
Közkeletű megfogalmazás szerint a fogyasztói árindex közli, hogy ugyanakkora pénzösszegért mennyivel több vagy kevesebb áru vásárolható (szolgáltatás vehető igénybe), vagy hogy ugyanazért a cikkért (szervizért) mennyivel többet vagy kevesebbet kell fizetni. Innen könnyű áttévedni abba a gondolati csapdába, hogy a fogyasztói árindex a pénzromlás mértékének a mutatója. Leszámítva persze fékeveszett vágtatásának szakaszait: hol lenne ma a forint, ha az elmúlt huszonöt év inflációját szakadatlan állagromlással élte volna át, megakasztva a gazdaság mindennemű fejlődését? Ám a mérsékelt, 2-3 százalékos közvetlen érzékelése is meghaladja a mindennapi tapasztalás lehetőségeit: miféle robotszerű fogyasztó lenne az, aki minden áldott hónap egy meghatározott napján hajszálpontosan ugyanannyi és ugyanolyan árut tenne a kosárkájába, mint egy hónappal korábban, aki havonta ugyanazt a fékbetétet szereltetné bele ugyanabba az autójába, amelybe ugyanannyi benzint tankolna (ismét csak napra pontosan)? Ha pedig kedvelné a halat meg a tejet, csalódottan tapasztalhatta volna, hogy noha 2014-ben „elmaradt az infláció”, az élelmiszerek ára pedig 0,4 százalékkal esett, azért kedvenc étele és itala hónapról hónapra egyre drágább és drágább lett.
A „tagadás” jelenségére igen kevés példa akad, többségük avíttas: az Egyesült Államok 19. századi történéseiből éppúgy nehéz a mára vonatkozó következtetéseket levonni, mint az árszínvonalnak a nagy gazdasági világválság idején, az 1930-as években tapasztalt süllyedéséből. A közelmúltból példaként Írország esete hozható fel (2009–2010-ben), majd Görögországé 2013-ban, és a deflációs félelmek kivetültek az egész Európai Unióra. Egy másik nagy gazdasági egységben, Japánban – ahol a gazdaságban az elmúlt húsz esztendőt eleve a „két elvesztegetett évtizedként” emlegetik – sokszor volt negatív tartományban az infláció.
„A defláció elveszi a beruházási étvágyat” – jellemezte a helyzetet egy japán közgazdász. Ebből kiviláglik, hogy a fogyasztói árindex negatív tartományba hatolása nem elsősorban a fogyasztókat sújtó jelenség, hanem a hitelfelvevőket sanyargató csapás. Meg a hitelezőket: az indexálás honi példája, hogy a magyar államkötvények kamatainak megállapításánál a kibocsátó inkább eltekintett a fogyasztói árindex nulla alatti értékének figyelembevételétől. A defláció révén lehet, hogy a fogyasztók vásárlóereje kissé nő, s ettől Magyarországon tavaly 0,2 százalék erejéig még javulhatott is a közérzetük. Ám a gazdaság egésze esetleg megsínyli, mert a mérsékelt, 2-3 százalékos infláció valójában nem csökkenti a fogyasztók vásárlóerejét, de bátorítja például a hitelekben érdekelteket. És így előfordulhat, hogy a defláció következtében a „pénzromlás” ellentéte végső soron nem a „pénzjavulás” lesz, hanem ismét csak a pénzromlás. Ellenkező előjellel kísért vargabetűt követően.
