BUX 41,779.48
+0.74%
BUMIX 3,950.99
+1.32%
CETOP20 1,976.81
+0.33%
OTP 9,904
-3.75%
KPACK 3,100
0.00%
0.00%
0.00%
+1.14%
-0.61%
ZWACK 17,050
0.00%
0.00%
ANY 1,620
+1.25%
RABA 1,180
+2.16%
-4.29%
-0.24%
+6.16%
-0.92%
OPUS 188.8
+2.61%
+11.11%
-0.74%
0.00%
+2.74%
OTT1 149.2
0.00%
+3.54%
MOL 2,700
-0.59%
0.00%
ALTEO 2,390
+1.70%
-9.09%
+0.40%
EHEP 1,590
+4.95%
0.00%
+0.64%
MKB 1,972
0.00%
0.00%
-1.20%
0.00%
0.00%
SunDell 41,600
0.00%
-0.47%
0.00%
+1.48%
+5.71%
+4.38%
+2.48%
GOPD 12,700
0.00%
OXOTH 3,740
0.00%
+4.09%
NAP 1,190
+1.54%
0.00%
0.00%
Forrás
RND Solutions
Vélemény

Várhegyi Éva: Veszélyforrás-e az MNB?

Az MNB az elmúlt hónapokban jelentette meg A hitelminősítések kulisszatitkai című cikksorozatát, amelyben azt firtatta, hogy milyen módon és mikor kerülhet ki az ország a befektetésre nem ajánlott kategóriából, ahol 2011–12 fordulója óta tanyázik. Így érthetően nem örült, amikor a Standard & Poor’s most márciusban a jegybank politikájának veszélyességét is az akadályok közé sorolta. Sőt, a cég elemzői szerint leminősítéshez vezetne, ha erősödnének azok az ellenirányú ösztönzők, amelyek akadályozzák a jegybankot árstabilitás-őrző mandátumának ellátásában.

Márpedig már most ilyennek vélik az MNB swapügyleteinek kamatkockázatát, mivel ez visszatarthatja a jegybankot attól, hogy szükség esetén kamatot emeljen, amelyre – a növekvő bérnyomás hatására beinduló infláció miatt – már 2017-ben szükség lehet. Emellett az MNB növekvő átláthatatlanságát is olyan tényezőként értékelték, amely megnehezíti a pénzügyi szektor jövőbeli kockázatainak felmérését.

Az MNB alelnöke, Nagy Márton a Világgazdaságnak adott interjújában visszautasította a vádakat: a kamatcsereügyletek kapcsán felvetett aggályokat szakmailag megalapozatlannak, az alapítványi költekezések átláthatatlanságát pedig „politikai kérdésnek” tartotta, mondván: „Nem tartom szerencsésnek, hogy az S&P értékelésében politikai kérdésekkel is foglalkozik, vagyis azzal, hogy milyen pénzügyi intézmények vannak az állami szektorban, s milyen információkat kell kiadniuk.”

Kezdjük az utóbbival. A jegybanktörvénynek a parlamenten egy nap alatt átnyomott módosítása (amelyet az Alkotmánybíróság utóbb alaptörvény-ellenesnek ítélt) felhatalmazta volna az MNB-t arra, hogy indoklás nélkül korlátozhassa a tulajdonában álló gazdasági társaságok üzleti tevékenységének megismerhetőségét, továbbá az alapítványait is kivonhassa az információszabadságról szóló törvény hatálya alól. A mintegy 280 milliárd forint közpénzzel rendelkező alapítványok mellett a MARK Zrt. által (az MNB 300 milliárd forintos hitelkeretéből) a bankoktól megvásárolható rossz követelések üzleti tevékenysége is a teljes homályba burkolózhatott volna a törvénymódosítás hatálybalépésével. Lehet persze mindezt pusztán „politikai kérdésnek” minősíteni, ám a pénzügyi szektorban keletkező és részben ott felhasznált mintegy 600 milliárd forintnyi közpénz sorsának átláthatósága jelentős gazdasági kérdés is. Egyébként az sem kifogásolható, ha az S&P a gazdaságiak mellett tisztán politikai kérdésekkel is foglalkozik, hiszen egy ország hitelezési kockázata legalább annyira függ kormánya politikájától, mint a nyers makrogazdasági mutatóitól.

A másik, „szakmailag megalapozatlan” kérdésre a legegyszerűbb válasz az lett volna az MNB-alelnök részéről, ha kijelenti: bármilyen érdekellentét esetén egyértelműen a jegybanki alapcélt, az árstabilitást követik, függetlenül attól, hogy származik-e belőle veszteség a bank mérlegében, vagy sem. Csakhogy 2014 májusában az MNB vezetése egy kétes legitimitású „Alapokmánnyal” – a jegybanktörvénnyel ellentétben – nyereségtermelési céllal ruházta föl magát. Az alelnök pedig ahelyett, hogy az alapcél melletti elkötelezettségüket hangoztatta volna, mérlegtechnikai okfejtésbe bonyolódva azt bizonygatta, hogy miért nem idéz majd elő veszteséget a jegybank mérlegében és azon kívül egy (szerinte) két-három év múlva esedékes kamatemelés.

Azt persze Nagy Márton sem állította, hogy a jegybank a kamatcsereügyleteivel ne vállalt volna át kockázatot a bankoktól, hiszen a fix kamatú elköteleződésnek éppen az a lényege, hogy mentesítse a pénzintézeteket a közép- és hosszú lejáratú állampapírok tartásának kamatkockázatától. A 2014 nyarán három- és ötéves, majd 2015 augusztusától már tízéves lejáratú állampapírok vásárlásához meghirdetett kedvező kondíciójú, a bankok állampapír-vásárlásait ösztönző kamatcseretendereken kötött ügyletek értelemszerűen a jövőre vonatkozó kockázatot rejtenek magukban az MNB számára, ezért kell mérlegen kívüli tételként, úgynevezett függő kötelezettségként elkönyvelnie. Az MNB legfrissebb, 2015. első félévi jelentéséből az is kiderül, hogy a megkötött kamatcsereügyletek nagy része 3–6 éves lejáratú, vagyis nem futnak ki azon a 2-3 éves időtávon belül, amikor várhatóan elkerülhetetlenné válik a kamatemelés.

De ezenfelül is van egy ezermilliárd forint fölé duzzadt, a jegybank mérlegében megjelenő tétel, amely szintén ellenérdekeltséget teremt a kamatemeléssel szemben. A növekedési hitelprogram keretében maximum tízéves futamidőre nyújtott kamatmentes refinanszírozási kölcsönök annál költségesebbek az MNB-nek, minél magasabb az alapkamat. E hitelekkel és a fix kamatozással ketyegő kamatcsereügyletekkel a jegybanki vezetés kétségtelenül olyan kockázatot vállalt, amely az „unortodox” módon nyereségérdekeltté tett MNB-t akadályozhatja abban, hogy kellő rugalmassággal reagáljon a tökéletesen sohasem kiszámítható piaci folyamatokra. Ez akkor is veszélyforrás, ha egy ideig még reális esély van az alacsony alapkamat fenntartására, sőt, esetleg további csökkentésére.

Értesüljön a gazdasági hírekről első kézből! Iratkozzon fel hírlevelünkre!
Kapcsolódó cikkek