Bartha Attila: Növekedési feladvány

Négy éve nem volt olyan alacsony a növekedés Magyarországon, mint tavaly. A 2016-os utolsó negyedévben a magyar GDP csak 1,5 százalékkal nőtt, lényegesen kisebb mértékben, mint a környező országokban. Az Eurostat adatai szerint a román növekedés tavaly meghaladta a 4,5 százalékot, a lengyel és a szlovák gazdaság közel 3 százalékkal bővült, de az év végén a cseh és az osztrák, illetve az euróövezeti átlagos növekedés is gyorsabb volt a magyarnál. Ráadásul ez úgy következett be, hogy a magyar kormány év végén jelentősen lazított a költségvetési gyeplőn, és látványos élénkítésbe kezdett. Kétségtelen, ezúttal ezt büntetlenül tehette meg, hiszen az előző évek fegyelmezett fiskális politikáját egyöntetűen a magyar állam adósságának befektetésre ajánlott átsorolásával jutalmazták a hitelminősítők.

Ez pedig irányadó a globális pénzpiaci befektetők számára, így a magyar állam kamatterhei érdemben csökkentek, pótlólagos fiskális mozgásteret biztosítva a kormányzatnak. A költségvetési expanzió, különösen a béremelések hatása jól láthatóan visszaköszön a fogyasztási statisztikákban is. A lakosság fogyasztási kiadásai közel 5 százalékkal emelkedtek tavaly, erre legutóbb a kétezres évek közepén volt példa, ami a fiskális politika fenntarthatósága szempontjából aligha példaadó periódus. A költségvetés pozíciója ma persze lényegesen stabilabb, és jelenleg más a növekedési feladvány is. A fő kérdés: ha a fiskális élénkítéssel együtt is csupán ilyen teljesítményre képes a magyar gazdaság, akkor honnan lesz itt növekedés hosszabb távon?

Az EU-források beáramlásának dinamikája átmenetileg segíthet ugyan, de önmagában nem jelent megoldást. A régió más országaival történő összevetés árulkodó, hiszen a többi visegrádi ország és Románia gazdasága ugyanúgy ciklikusan részesül az európai fejlesztési forrásokból, ahogy Magyarország. Sőt ezek az országok a külső gazdasági nyitottság, a német konjunktúrától való függés szempontjából is hozzánk hasonló helyzetben vannak. A megoldást tehát csakis belülről, a hazai gazdaságpolitikától várhatjuk.

A beruházási dinamikában alapvető fordulatra van szükség, miután tavaly közel 20 százalékkal estek vissza a beruházások. Félreértés ne essék: ennek a növekedésnek elsősorban nem a költségvetés beruházási expanziójából és nem kizárólag EU-forrásokból kellene bekövetkeznie. Jó esetben a magángazdaság jelentené a beruházások motorját, a magyar gazdaság korlátai viszont éppen ezen a téren a legszembeötlőbbek. Az üzleti szolgáltató szektorokban a külföldi cégek igencsak óvatosak, miután az elmúlt években a szektorális különadókkal és más, számukra kedvezőtlen szabályozási megoldásokkal szembesülhettek. A kormányzat kétségtelenül támogatni igyekszik a feldolgozóipari beruházásokat, ez viszont csak akkor lehet sikeres, ha a politikai marketing mellett a megfelelő termelési tényezők is rendelkezésre állnak.

Márpedig a szakképzett munkaerő hiánya egyre nyilvánvalóbb, akár az ország prosperálóbb, akár elmaradottabb régióit tekintjük. Ennek a problémának orvoslása pedig nehezen képzelhető el a kormányzat korábbi gazdaságpolitikai paradigmája mellett. Igaz, az utóbbi időben több jel is utal a gazdaságpolitika fordulatára. Az egyik a szelektív bevándorláspolitikai gyakorlat kialakítása: miközben a nem európai bevándorlókkal szemben a kormány bevándorláspolitikája a legkevésbé sem barátságos, az ukrán állampolgárok munkavállalását több speciális törvénymódosítással is támogatja. Emellett a közmunkaprogram átalakításának gazdaságpolitikai szándéka is egyre világosabb: a közmunka feltételeinek szigorítása mellett a közmunkások versenyszférában történő munkavállalásának segítésére utaló jelek is tapasztalhatók a kormányzat politikai kommunikációjában. Kérdés, hogy a remélt fordulathoz a kormányzat eléggé következetesnek és kellően hitelesnek bizonyul-e a gazdasági szereplők szemében.