A monetarista időszak vége
A borúlátás dominálta a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank októberi washingtoni éves ülésszakát, pedig a globális recessziótól való félelemnek nincs reális alapja. Bár az IMF előrejelzéseinek legfrissebb módosítása azt mutatta, hogy a gazdasági aktivitás mértéke idén a 2009 óta mért leggyengébb szintre lassul, az előre jelzett 3 százalékos globális növekedés még mindig jóval a múltbeli recessziók szintje felett van, és az IMF szerint jövőre a növekedés 3,4 százalékra gyorsul.
A kereskedelmi háború ellenére sem az Egyesült Államokban, sem Kínában nem következett be valódi gyengülés:
mindkét ország növekedésének mértékét a statisztikailag jelentéktelen 0,1 százalékkal módosították lefelé tavaly október óta. Japán teljesítménye sem változott, és Ázsia többi részében is csak marginális volt a lassulás. A világgazdaság fő problémája idén Európából ered: az eurózóna előre jelzett növekedését több mint 30 százalékos mértékben lefelé módosították, 1,9 százalékról 1,2 százalékra, Németország esetében pedig 1,9 százalékról a recesszióközeli 0,5 százalékra.
A rossz hír az, hogy a világgazdaság ma még viszonylag kedvező kondíciói romlani fognak a jövőben, ha nem is feltétlenül 2020-ban vagy 2021-ben. A jegybankároknak idővel be kell majd ismerniük, hogy már nem tudják kezelni a gazdasági ciklusokat és mérsékelni a gazdasági visszaeséseket. A kevésbé rossz hír az, hogy a legtöbb jegybanki döntéshozó már felismerte, hogy más, hatékonyabb eszközök is a rendelkezésére állnak, és csak az idejétmúlt politikai, ideológiai és gazdasági dogmák azok, amelyek megakadályozzák ezek használatát.
Negyven évvel Margaret Thatcher megválasztása után – ami a monetarizmus különböző formáinak térnyerését okozta – az inga ismét a keynesi eszme felé lendül: eszerint a fiskális politika nyújtja a leghatékonyabb eszközöket a kereslet kezelésére és a gazdasági ciklusok stabilizálására.
A jegybankárok voltak az elsők, akik felismerték, hogy a monetáris politika elérte a határait, miközben sok politikus és közgazdász továbbra is tagadja ezt a paradigmaváltást.
Milton Friedman híres mondását, amely szerint „az infláció mindig és mindenhol egy monetáris jelenség”, empirikus tanulmányok már régóta megcáfolták. A monetarizmus előtt álló jóval radikálisabb kihívás azonban abból az elképzelésből származik, hogy nincs kapcsolat a monetáris expanzió és az infláció között. Ez a gondolat még mindig tabunak számít, pedig a jegybankok mindenütt elképzelhetetlen mennyiségű pénzt nyomtattak, anélkül, hogy ennek bármiféle inflációs következménye lett volna.
Még kevésbé megingatható a monetarizmus legfontosabb negatív elgondolása, amely szerint a fiskális politika nem tudja élénkíteni a gazdasági növekedést, mivel a nagyobb mértékű állami kiadások kiszorítják a magánberuházásokat, és a növekvő állami eladósodás magasabb adókat von maga után. A különböző elméletek arról, hogy a fiskális politika nem hatékony, mivel az állami hitelfelvétel növeli a kamatokat, az inflációs várakozásokat és az adók jövőbeli mértékét, mind tévesnek bizonyultak.
Az elmúlt 10-15 évben az állami hitelfelvétel és adósságok mértéke óriási mértékben nőtt az összes fejlett gazdaságban.
A befektetők azonban távolról sem estek pánikba az infláció esetleges emelkedése miatt, és magasabb kockázati felárakkal sem kezdték el büntetni ezt az állítólagos pénzügyi tékozlást, hanem a történelem legalacsonyabb kamatszintje mellett is hiteleztek a kormányzatoknak. Még mindig dominál azonban az a nézet, különösen Európában, hogy a fiskális expanzió felelőtlen vagy nem hatékony, ezért a monetáris politikának továbbra is a makrogazdasági menedzsment fő eszközének kell maradnia.
Az októberi IMF-ülésszak fő tanulsága az, hogy ez az antikeynesiánus irány teljesen eltűnt a jegybankárok köréből. Az IMF új vezérigazgatója, Kristalina Georgieva beszédének központi elemeként egyfajta felhívást fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogy a fiskális politikának nagyobb szerepet kell játszania. Szinte az összes háttérbeszélgetés e témáról szólt. Még Európában is megváltozhat az eddigi konszenzus. Az új Európai Bizottság azon tagjai is elkezdték nyíltan beismerni a kevésbé restriktív költségvetési politika szükségességét, akik az EU idejétmúlt, a 20. század végi monetarizmus csúcspontján megalkotott fiskális szabályainak betartásáért felelnek.
Egyszóval jegybankárok és vezető gazdaságpolitikai tisztviselők most szinte egyhangúan azt gondolják, hogy a monetáris politika elérte a határait, és a fiskális politikát kellene a gazdasági ciklusok kezelésének és a gazdasági növekedés támogatásának fő eszközévé tenni. Sok politikus azonban, különösen Európában, még mindig elutasítja annak beismerését, hogy a monetarista időszak véget ért, és a keynesi keresletmenedzsment az egyetlen alternatíva. Reménykedjünk abban, hogy e téren a változás még a következő recesszió bekövetkezte előtt megtörténik.
Copyright: Project Syndicate, 2019
www.project-syndicate.org
