A válság nemzetköziesítése
Nincs tekintettel az országhatárokra az új típusú koronavírus, egyik országról a másikra terjed. A járvány gazdasági hatásai mindenhol megjelennek, és ez olyan globális problémának számít, amely globális megoldást igényel.
A világ fejlett gazdaságaiban a másokon való segítésnek elégséges motivációnak kellene lennie a multilaterális fellépéshez. A globális fellépést azonban az önérdek is diktálja. Amíg a járvány bárhol terjed, addig mindenhol veszélyes mind epidemiológiai, mind gazdasági szempontból.
A koronavírus hatása a fejlődő és feltörekvő gazdaságok esetében még csak most kezd jelentkezni.
Jó okunk van azt gondolni, hogy ezeket az országokat jóval erősebben sújtja majd a járvány, mint a fejlett gazdaságokat. Ezeknek az országoknak az egészségügyi rendszere ugyanis kevésbé felkészült a járvány kezelésére, mint a fejlett államoké.
Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának március 30-i jelentése megmutatja, hogy mi vár a feltörekvő és fejlődő gazdaságokra. Közülük a legsikeresebbek az exportvezérelt növekedésre alapoznak, amely most a világgazdaság visszaesésével összeomlott. A globális beruházások szintén csökkennek, ahogy a nyersanyagpiaci árak is, ami nem sok jót vetít előre a természeti erőforrásokat exportáló országok számára.
Ezek a fejlemények már tükröződnek a fejlődő országok államkötvényeinek hozamfeláraiban. Sok kormányzat számára igen nehéz lesz megfelelő feltételekkel megújítani az idén lejáró adósságokat.
A fejlődő országoknak kevesebb és rosszabb választási lehetőségük van a járvány kezelése terén. Amikor az emberek egyik napról a másikra élnek megfelelő szociális védelem nélkül, a jövedelmek kiesése éhezéssel járhat. Ezek az országok azonban nem tehetik azt meg, amit az USA, amely már elfogadott egy kétezermilliárd dolláros gazdasági csomagot.
A március 26-i virtuális rendkívüli csúcstalálkozójuk után kiadott közleményükben a G20-ak elkötelezték magukat amellett, hogy „mindent megtesznek, és minden elérhető szakpolitikai eszközt felhasználnak a járvány gazdasági és társadalmi kárainak minimalizálása, a globális növekedés helyreállítása, a piaci stabilitás fenntartása érdekében”. Ehhez legalább két dolgot kell tenni a feltörekvő és fejlődő gazdaságok kedvezőtlen helyzetével kapcsolatban.
Először is teljes mértékben fel kell használni a Nemzetközi Valutaalap különleges lehívási jogait (SDR), amelyek lényeges alkotóelemei annak a nemzetközi monetáris rendnek, amelyet John Maynard Keynes támogatott az 1944-es Bretton Woods-i konferencián. A koncepció abból indul ki, hogy minden ország nyilvánvalóan védeni fogja a saját állampolgárait és a gazdaságát a válságok során, így a nemzetközi közösségnek egy olyan eszközt kellene találnia, amellyel segítheti a legrászorultabb országokat anélkül, hogy a nemzeti költségvetések teljesen kimerülnének.
Egy sztenderd SDR-kibocsátás – amelynek során az SDR mintegy 40 százaléka a fejlődő és feltörekvő országokat illetné – erőteljes változást eredményezne. Még jobb lenne azonban, ha a fejlett gazdaságok adományoznák vagy kedvezményes feltételek mellett hiteleznék az SDR-jüket egy olyan alapba, amely a szegényebb országok megsegítését célozza.
Lényeges lenne az is, hogy a hitelező országok a fejlődő és feltörekvő gazdaságok adósságszolgálata vonatkozásában moratóriumot jelentsenek be.
Annak megértéséhez, hogy ez miért lenne olyan fontos, gondoljunk az amerikai gazdaság esetére. Márciusban a hatóságok bejelentették, hogy az államilag biztosított jelzáloghitelek esetében hatvan napig nem lesznek elárverezések. A munkavállalók a bevezetett korlátozások miatt otthon vannak, az éttermek bezártak, a légitársaságok törölték járataikat. Miért kellene akkor a hitelezőknek lehetővé tenni a nyereségük további halmozását?
Az ilyen moratóriumok nemzetközi szinten is fontosak. A jelenlegi helyzetben sok ország egyszerűen nem tudja törleszteni a hiteleit, ami globális törlesztési moratórium hiányában súlyos csődökhöz vezethet. Sok fejlődő és feltörekvő gazdaságban a kormányzatok egyetlen választása az, hogy vagy kevesebb jövedelmet folyósítanak a külföldi hitelezőknek, vagy több állampolgárukat hagyják meghalni. Egyértelmű, hogy a legtöbb ország számára az utóbbi elfogadhatatlan lenne, így a nemzetközi közösségnek egy szabályszerű vagy egy nem rendezett módon zajló moratórium között kell döntenie. Ez utóbbi elkerülhetetlenül súlyos zűrzavarokat, a világgazdaságban messze ható károkat okozna.
Természetesen még jobb lenne, ha az államadósság újrastrukturálására egy intézményesített mechanizmus állna rendelkezésre. A nemzetközi közösség megpróbálta ezt elérni 2015-ben, amikor az ENSZ közgyűlése elsöprő többséggel hagyott jóvá számos közös elvet. Sajnos ez a keretrendszer nem tartalmazta a hitelező országok szükséges vállalásait. A mostani válságban talán már túl késő lenne egy ilyen rendszert kidolgozni. További válságok következnek majd be, tehát
az államadósságok átstrukturálásának kiemelt napirendi pontként kell szerepelnie a járvány utáni helyzet elemzésénél.
John Donne angol költő örökbecsű szavai szerint „senki sem különálló sziget”. Az országok sem, ahogy azt a koronavírus-járvány egyértelműen megmutatta. Bárcsak a nemzetközi közösség kidugná a fejét a homokból!
Copyright: Project Syndicate, 2020
www.project-syndicate.org
