Ezt a jelenséget nevezik reflációnak a közgazdasági szakirodalomban. Azonban két, egymástól nagyon eltérő vélekedés van azzal kapcsolatban, hogy ezt követően milyen inflációs pályára lehet számítani. Az egyik szerint az infláció megemelkedése csak átmeneti, egyszeri hatások következménye, és a későbbiekben (nagyjából egy év múlva) visszatér egy alacsonyabb – az inflációs célokhoz közeli – tartományba. Ez a narratíva jellemzően a jegybankok részéről hallható. Egy másik, népesebb csoport szerint (ahová a közgazdászok és a pénzügyi szakemberek nagyobb része tartozik)
az infláció a későbbiekben is viszonylag magas marad, és nemhogy nem tér vissza a Covid-válság előtti egy évtized szuperalacsony inflációja, hanem nagy valószínűséggel évekig a kitűzött inflációs cél fölött maradhat.
Ennek a vitának a jelentőségét a kamatpolitikával kapcsolatos várakozások adják, miközben a jegybankok igyekeznek a kedélyek csillapítása és az inflációs várakozások alacsonyan tartása mellett még nagyon sokáig fenntartani a jelenlegi ultraalacsony kamatkörnyezet és az eszközvásárlási programokat. A pénzügyi piacok szereplői azonban a tartósan magasabb inflációs várakozások megfogalmazása mellett a közelgő kamatemelésekre és a hozamgörbe egészének megemelkedésére is egyre nagyobb tétekkel fogadnak. A veszély abban rejlik, hogy a jelenlegi alacsony kamatokon finanszírozott – és egyébként meredeken emelkedő – adósságtömeget a magasabb kamatkörnyezetben sokkal nehezebb lesz előregörgetni. Márpedig
a Covid-válság kezelésének a sarokköve a magas államháztartási hiánnyal megvalósított keresletélénkítés, amit az alacsony kamatok és a jegybanki eszközvásárlási programok tesznek lehetővé.
Azért szükséges az alacsony kamatkörnyezet hosszú távú fenntartása, hogy ez a modell működőképes lehessen. Képzeljünk el egy háromlábú széket. Ha az egyik lába megsérül, akkor ingataggá válik. Ez történik abban az esetben is, amikor a tartósan megemelkedő inflációs kilátások kamatemelésre kényszerítik a jegybankot.
És éppen ez történik jelenleg Magyarországon is. Az idei évre tervezett 7,5 százalékos GDP-arányos államháztartási hiány után jövőre a kormány 5,9 százalékot szeretne. Fényévekre vagyunk a válság előtti 3 százalék alatti szintektől. Ilyen költségvetési politika mellett 2021–2022-ben vissza fog térni a Covid-válság előtti időszakra jellemző gazdasági környezet is: magas magas beruházási ráta, gyors banki hitelnövekedés, alacsony munkanélküliségi ráta és viszonylag magas infláció. Az MNB problémája – érthetően – az utóbbival van. Nem valószínű ugyanis, hogy ebben a környezetben, ilyen jelentős kormányzati keresletélénkítés mellett 2022-ben sikerül az inflációt a célnak megfelelő 3 százalékon tartani.
A kormány ugyan ezzel elérheti rövid távú célját (a gazdaság élénkítését a választási évben), de képletesen fogalmazva, a »forró krumplit« (a várhatóan magas infláció formájában) az MNB kezébe dobta, amely kénytelen ebben a helyzetben azt továbbdobni.
Hogyan és kinek? Kamatemeléssel, és nekünk, a magyar gazdaság szereplőinek. Úgy tűnik, hasonló problémák miatt előbb-utóbb hasonló útra fognak térni a régió több országában is, Csehországban, majd Lengyelországban is.
Persze nem érdemes túlzásokba esni, ha a jelenlegi hazai kamatkörnyezet kismértékben emelkedik, az még nem tragédia, és a gazdasági helyreállás sem áll le, legfeljebb valamennyire lassúbb lesz. A nagyobb baj, az inflációs várakozások emelkedése miatti jelentős kamatemelés még nem látszik a horizonton. De nagyon úgy tűnik, hogy a világ ebbe az irányba halad.
