Miként hat a járműipar útkeresése a gumiipari beszállítói lánc szereplőire? Meg tud-e újulni ez a poláris szektor úgy, hogy versenyképes maradjon a piacon? Felismerik-e időben a szereplők, hogy a sikeres vállalati kutatás-fejlesztés (k+f) már nem a fejlődés, hanem a működés alapfeltétele lesz?
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kell megválaszolnia annak, aki arra vállalkozik, hogy trendeket próbáljon megfogalmazni a magyar gumiipar jövőjével kapcsolatban. Elsőre azt gondolnánk, hogy a gumiipar teljesítménye jó közelítéssel követi a járműipar mozgását, ami részben igaz is, azonban ennél árnyaltabb a kép. A járműabroncsgyártás mintegy felét teszi ki a világ gumifeldolgozásának, a másik felén a gumirugók, légrugók, szíjak, hevederek, tömlők és egyéb gumitermékek osztoznak. Ha figyelembe vesszük, hogy az elasztomerek életciklusa jellemzően rövidebb, mint a járműveké, könnyen belátható, hogy a pótalkatrészgyártás jókora piaci lehetőséget teremt a gyártóknak. Ezt a rendszerváltás után kialakult helyzetben közel félezer kisvállalat ismerte fel, azonban különböző okok miatt a számuk mára 300 körülire csökkent.
A csökkenés oka nemcsak az, hogy a fejlesztési terv alapján végzett vállalati gyarapodás víziója köddé vált a pandémia alatt, hanem az is, hogy
mára az egykoron stabil vevői és beszállítói bizalom meggyengült, és a megdönthetetlennek tűnő világrend változásának szele csak még labilisabbá tette.
A szektort kevéssé ingatta meg az alapanyaghiány, az elszálló energiaárak viszont annál inkább. Egyértelműnek látszik, hogy az elmúlt évtizedek működési tapasztalatai már nem nyújtanak elégséges alapot a rövid és a középtávú stratégia tervezésére, sokkal inkább az energiahatékony és zöld szemlélet az, amelynek ki kell egészítenie a rugalmas munkarendet és a digitális gondolkodást. Az utóbbit már készségszinten gyakorolják a tőkeerős vállalatok, de az előzőket még tanulni kell a nagyobbaknak is. Pozitív hatást gyakorol a tengeri szállítás költségeinek emelkedése a beszállítói láncok rövidülésére, és ebben Magyarországnak geopolitikailag is előnyös helyzete van. Ezt az esélyt a közeljövőben akkor tudjuk kihasználni, ha az erőforrásainkat egyesítjük, megfelelő vállalati együttműködésekkel, célszerűen megvalósított fúzióval.
Ezt várom a jövőtől, hiszen meg kell tanulni biztonságban élni egy bizonytalan világban. A bizonytalanságot – amelyet az okoz, hogy nincsenek egyértelmű trendek és üzenetek – gazdasági és társadalmi dimenzióban egyszerre, egy időben kell átélni.
A vállalatok fő célja továbbra is a profitszerzés, de ma már nem a gyártási folyamatok végletekig történő optimalizálásával, a hatékonyság nagy befektetéssel járó, kis eredményt hozó növelésével. A kérdés ma úgy hangzik:
egy munkaalapú társadalomban hogyan tudjuk gyárainkat úgy működtetni, hogy a tudásra és az ezt a tudást felhasználni képes tőkére épüljenek?
Aki ezt átlátja, az érti a feladatot: folyamatos megújulás, egyetemi kooperáció, szervezetfejlesztés, környezetvédelem.
