Egy anekdotával kezdem. Az 1970-es és 1980-as évek fordulóján divatos fogalom volt a tudományos és technológiai forradalom, amely az akkori állampárti döntéshozók szerint megteremti a népgazdaság – akkor úgy nevezték – fejlődésének hosszú távú alapját. Egy egyetemi hallgató kollégámat megkérdezték arról, mi a különbség e téren az (egykoron) szocialista országok és az USA között. Ő így válaszolt: „mi tanulunk róla, ők csinálják.”
Napjainkban a társadalom és a gazdaság fejlődésének alfája és omegája a digitális előrehaladás – amely a gazdasági szereplők zömének, a kisvállalati szektornak valódi kihívást jelent. Ha e heterogén szektorban az előrelépés már rövid távon nem érdemi, akkor a jól digitalizált nagyvállalatok generálta duális struktúra lefékezi, sőt szétszakítja a gazdasági intézményrendszer alkalmazkodóképességét, illetve rontja fejlődési potenciálját. A kép pedig napjainkban meglehetősen vegyes.
Az Európai Bizottság 2014 óta évente nyilvánosságra hozza a DESI (Digital Economy and Society Index) nevű ranglistáját, amely bemutatja a 27 tagállam digitális gazdasággal kapcsolatos társadalmi fejlettségének eredményeit négy főbb terület alapján. Összesítve a 23. helyet foglaljuk el, kiemelkedő eredményt egyedül internet-hozzáférésben tudunk felmutatni, ahol a tavalyi hetedik helyünket a tizenkettedikre cseréltük.
A magyar kkv-k mindössze 11 százaléka használ haladó digitális üzleti megoldásokat (pl. CRM-et, e-számlázást, felhőtechnológiát), ami a 22 százalékos uniós átlag fele, s a régiós 16 százalékos átlagnál is alacsonyabb.
Ha ez fennmarad, a hazai kkv-k nem tudnak lépést tartani e technológiák alkalmazásával. A digitális hálózatok igénybevétele terén versenyhátrány keletkezik, illetve állandósul.
Mindez nem független attól, hogy a kis- és középvállalatok K+F részvétele jelentősen elmarad a nagyvállalatokétól, minimális az élő és hosszú távú egyetemi kapcsolatok száma. A termékinnovációt folytató kkv-k arányát tekintve huszonkettedikek vagyunk az EU-s tagállamok között. Ha a humán összefüggéseket nézzük, akkor a kép itt sem szívderítő.
A fiatalabb, 16–19 éves korosztály 73 százaléka rendelkezik legalább alapfokú digitális ismeretekkel, amely 10 százalékkal alacsonyabb az európai uniós, 15 százalékkal pedig a V4-ek átlagánál. Ehhez társul a korai iskolaelhagyás, illetve az, hogy a reál végzettséget szerző fiatalok aránya Magyarországon az EU-s országok közül a negyedik legalacsonyabb (12 százalék).
A kkv-k digitális előretörése ilyen képzési mutatók mellett inkább vágyálom, mint reális lehetőség.
2014 és 2020 között a Nemzeti Infokommunikációs Stratégia több célt is megfogalmazott: ilyen volt például, hogy a kkv-k 80 százaléka jelenjen meg az interneten, például saját közösségi médiás oldallal vagy honlappal. Az internetes jelenlétet 2020-ra a vállalkozások 46 százalékának sikerült meglépni, illetve mindössze 33 százalékuk kereskedik online. 2022 a digitalizáció éve lehet itthon, főleg a legkevésbé felkészült kkv-szektor számára, csak fel kell fedezniük az ebben rejlő lehetőségeket. Ameddig ez nem történik meg, ennek hiánya nemzetgazdasági szinten versenyképességi, hatékonysági hátrányként mutatkozik meg.
Nem kérdés, a digitalizáció elterjedése a gazdaságban áldás, s jól harmonizálható az egyre fontosabb fenntarthatósági elvárásokkal (e célkitűzésekben a hazai kkv-k szintén alulteljesítenek). Ezt a legkomolyabb kihívások egyikeként értékelve, komplex és célzott programokkal biztosítani lehet – és kell – hazánk előrelépését. A kkv-k (és a képzőintézmények) felé a szabályok, az ösztönzők és támogatások, valamint az intézményi együttműködési formák olyan változtatása szükséges, amely kikényszeríti a digitalizációs alkalmazkodás magasabb szintjének elérését. E téren eredmény csak igazi és hatékony nemzeti intézményi összefogástól várható. Ezzel kizárható, hogy a digitális jövő átokká váljon a hazai gazdaságban fontos szerepet betöltő kkv-k számára.
