A tiszta energiafajták jövőjét leginkább meghatározó kérdések közé sorolták a McKinsey tanácsadói augusztusi trendelemzésük szektorális kitekintőjében azt, hogy mennyire szorítják vajon a háttérbe a hagyományos megújuló energiaforrásokat az újabb technológiák. Ez egyfelől technológiai kérdés, hiszen például a legelterjedtebb fotovoltaikus rendszerek egyáltalán nem új keletűek: a működésüket megalapozó jelenséget még 1839-ben fedezte fel a később Nobel-díjat kiérdemlő Henri Becquerel francia fizikus édesapja, Edmond és nagyapja, Antoine César. Igaz, hogy az ipari léptékű alkalmazásra még bő száz évet várni kellett, de a 20. század felétől fokozatosan „eresztették rá” a napfényt a megfelelő elektrokémiai közegre, hogy elektromos energia előállítására bírják rá.
A részletek azóta persze sokat csiszolódtak, egyre jobb lesz a panelek hatásfoka, az elv azonban 1839 óta változatlan. Jó eséllyel tehát 2050-ben az addigra megháromszorozódó globális energiaszükséglet mintegy felét egy akkor már kétszáz évnél is idősebb technológia fogja kielégíteni – legalábbis jelenlegi ismereteink és az energetikai szakemberek prognózisai szerint. Egyáltalán nem mellékes szempont az sem, hogy mindennek mekkora előnye lesz az energiafüggőség különböző szimptómáitól szenvedő országokban.
Gondoljunk bele: a nap és a szél energiájának jobb kihasználásával egyszerre lehet búcsút inteni a fosszilis energiahordozóknak és az ezekkel összefüggő kiszolgáltatottságnak. Arról nem is beszélve, hogy az áramtermelés felturbózása az e-mobilitás miatt is elengedhetetlen, és ahhoz is létfontosságú, hogy megvalósulhasson a gázalapú ipari fűtés villamosítása, amely Európa éghajlati céljainak elérésében is perdöntő jelentőségű. Ennek a régi vágású technológiának az átgondolt favorizálása ráadásul abban is segíthet, hogy a kontinens energiabiztonsági problémáinak kezelésében felmerülő potenciális éghajlati kockázatok elméleti síkon maradjanak, azaz ne távolítsák el Európát a korábban megfogalmazott céloktól.
A megújuló energiaforrások régi és új technológiái közötti másik jelentős különbségtétel a befektetőkhöz kapcsolódik: nem mindegy, hogy mire és mennyi pénzt szavaznak meg. A jó hír az, hogy összességében már most is igen tetemes összegekről beszélünk: a McKinsey már említett összegző anyagában például a 2021-ben beáramló befektetések volumenét tekintve (257 milliárd dollár) a tiszta energia olyan technológiai csúcstrendeket is maga mögé utasított, mint az alkalmazott mesterséges intelligencia (165 milliárd dollár), a mobilitás jövője (236 milliárd dollár) vagy az olyan következő generációs mobil- és műholdas technológiák, mint az 5G vagy a 6G (166 milliárd dollár). A számláló ráadásul aligha fog itt megállni:
a tanácsadó cég becslése szerint az energiaellátásba és -termelésbe áramló beruházások 2035-re megduplázódhatnak,
és még inkább eltolódhatnak a nem fosszilis és szén-dioxid-mentesítő technológiák irányába. A vártnál is felfokozottabb befektetői érdeklődés természetesen tovább gyorsíthatja ezt a folyamatot, és az aktívabb állami szabályozás is sokat segíthet. Közben persze nagy odafigyelést igényel a napelemes és szélerőművi termelési kapacitások kiszámítható és megbízható rendelkezésre állásának biztosítása: a szétaprózott energiaforrások integrációja, a tárolási képességek összehangolása, az optimalizált hálózatüzemeltetés gondosan megtervezett infrastruktúra meglétét és annak tökéletes irányítását feltételezi.
Ezek a tényezők külön-külön is képesek lehetnek befolyásolni a tiszta energia térnyerésének ütemét. Azt viszont rossz esetben is csak elodázni tudják, hogy a zöldenergiára való átállás mélyreható és remélhetőleg mindenki számára kedvező, az egyének és a közösségek szintjén egyaránt megmutatkozó változásokat idézzen elő mind az energiatermelő szektorban, mind az energiaigényes ágazatokban.
