Szívesen szállok le a Gellért térnél a villamosról, hogy átsétáljak alma materem, a Műegyetem campusán, azok között az épületek között, ahol hajdanán egyetemi tanulmányaimat végeztem. Már javában tart a tavaszi szemeszter, jó időben fiatalok lepik el a kertet, sok idegen szó is megüti a fülemet, hiába, nemzetközileg is jegyzett rangos intézmény a miénk, a magyar mérnöki képzés fellegvára. Az egyik sétányt azoknak a magyar tudósoknak a szobrai díszítik akik sok dicsőséget hoztak az országnak. Remélem, hogy a mellettem órákra, előadásokra igyekvő fiatalok némelyike is továbbörökíti a magyar mérnöktársadalom nagyszerű hagyományát.
És persze ilyenkor az oktatásunkon gondolkodom, felsőoktatásunk, egyetemi képzésünk helyzetén. A magyar társadalom- és gazdaságfejlődés egyik meghatározó pontja, mi több, sarokköve a felsőoktatás minősége.
A magyar mérnöktársadalom nevében több fórumon, cikkekben, interjúkban beszéltem a felsőoktatás helyzetéről, komoly hiányosságairól. Mindig a jobbító szándék vezetett, hiszen országgyarapodás nincs megbízható és kiszámítható értelmiségi-utánpótlás nélkül.
Ahhoz, hogy a műszaki pálya ismét vonzó legyen, nélkülözhetetlen a műszaki képzés társadalmi presztízsének növelése.
A felsőoktatás 1990-es években végbement látványos expanziója nem járt együtt átfogó tartalmi, szervezeti megújítással. A részleges szervezeti reformok nem voltak elégségesek a felsőoktatás és a gazdasági szféra közötti kapcsolatok és a felsőoktatás innovációban betöltött szerepének az erősödéséhez. Nem ösztönözték az egész életen át tartó tanulás korszerű formáinak széles körű bevezetését. Elmondtam már, hogy több mérnökre van szüksége hazánknak, hogy a patrióta gazdaság megerősödjön, és biztos megélhetése legyen a magyarságnak. Nem nagy szavak ezek: jeleztem már, hogy mi, mérnökök, naponta beleütközünk az oktatás hiányosságaiba, visszatérő bajaiba, szerkezeti aránytalanságaiba, sokszor bizony meggondolatlanul végigvitt fordulataiba.
A legfontosabb, ami kiindulópontként szolgálhat, az az, hogy az oktatási rendszert összefüggéseiben kell vizsgálni.
A felsőoktatás az oktatási lánc csúcsa, amelyet az általános iskolai és a középiskolai minőségi képzéssel lehet megalapozni.
Jelenleg az oktatási rendszerünk hierarchiájában kedvezőtlen az a jelenség, hogy a különböző szintű képzéseknél az alacsonyabb szint hiányosságait is pótolni kell.
Ez a sajnálatos helyzet megfigyelhető a szakképzés területén is például, ahol az általános iskolai oktatás mulasztásainak a pótlása rengeteg időt rabol, és akadályozza a duális rendszerű szakképzés minőségi fejlődését.
Azok a nagyszerű tudósok, akiknek ott áll a szobra az egyetemi kertben, bizonyára egyetértenének velem, hogy a magas szintű egyetemi képzés az innovatív gondolkodás elengedhetetlen feltétele, előzménye az alkotó mérnöki munkának. Én ezért sohasem feledkezem meg a magyar mérnökképzés európai fellegváráról, a Műegyetemről. Egy társadalom számára ugyanis a műszaki-természettudományos képzés az egyik legfontosabb befektetés , mégpedig megfelelő követelményszintek alapján. Nem lehet a „hozott anyaghoz” csökkenteni az egyetemek színvonalát. Nem lehet, hogy az egyetemek pótolják a középiskolában elmulasztott tudás megszerzését. Mert ne feledjük, hogy az okleveles mérnök a mérnöki pálya és hivatás védjegye, a legmagasabb, konvertálható tudás minőségbiztosítása ma is, ahogy évszázadokon keresztül volt. Az okleveles mérnök alkotó, kreatív elme – az iparfejlesztés nem nélkülözheti ezt a mérnöki képességet. Az alkotó mérnök korántsem csak a jelenlegi (összeszerelési) technológiák ismerője; ő olyan megalapozott tudással rendelkezik, amely folyamatosan kiterjeszthető, megújítható. Egy társadalom, így a mi társadalmunk számára is a műszaki-természettudományos képzés az egyik legfontosabb
Még egy érv az okleveles mérnök mellett: kimagasló műszaki teljesítmények csakis csapatmunka eredményeként jöhetnek létre. A csapatmunka irányítója pedig a teljes folyamatot átlátó, annak hibáit, hiányosságait menet közben is kijavítani képes okleveles mérnök lehet.
A gazdasági, iparági versenyben való hatékony részvétel alapfeltétele a jól képzett innovatív műszaki szakembergárda, amely képes a hozzáadott érték előállítására.
Vagyis számomra az okleveles mérnök az, aki olyan megalapozott tudással rendelkezik, amely „életfogytig” tartó tanulással megújítható, innovatív, és képes a tudomány és a gyakorlati élet magas szempontú igényeihez alkalmazkodni, azokat kielégíteni.
Amikor a Műegyetem kertjében sétálok, tudom, hogy az órákra igyekvő hallgatók között ott vannak a jövő nagy mérnökei és felfedezői.
