Kína mezőgazdasága: lépésről lépésre az önellátás irányába

A világpiaci átrendeződést jól mutatja, hogy Kína az elmúlt években egyértelműen az önellátás irányába indult el, megvalósítva Hszi Csin-ping elnök célkitűzését az ország „mezőgazdasági nagyhatalommá” válásában. Egy biztos: bármilyen változás is jön Kínában, az komoly hatással lesz a világ élelmiszerpiacaira.

Kína óriási ország, melynek csak a tíz százalékán gazdálkodnak

Kína a világ negyedik legnagyobb országa (Oroszország, Kanada és az USA mögött), ennek ellenére területének csak 10 százaléka alkalmas mezőgazdasági művelésre, ami rendkívül alacsony arány ahhoz képest, hogy a világ népességének egyötöde ebben az országban él. A termőterületek elsősorban az ország déli és keleti részén találhatók, nyugaton a Góbi-sivatag terméketlen területe többnyire alkalmatlan a mezőgazdasági művelésre. Ennek ellenére, a városok példátlan terjeszkedése miatt a termőföldek további csökkenése tapasztalható, a pekingi régióban például több mint 40 százalékkal apadtak a mezőgazdasági területek. A kínai kormány azonban nem tétlenkedik, a földhiány és a környezeti problémák megoldására például aktívan támogatják a beltéri gazdálkodást.

A világ legnagyobb élelmiszer-termelője

Néhány sokkoló adat Kína gazdasági potenciáljáról:

1. Kína a világ első helyén áll többek között a gabona-, a gyapot-, a tojás- és a haltermelés terén, 
2. és ha ez még önmagában nem lenne elég, az ázsiai óriás a világ legnagyobb baromfitenyésztője és 
3. a legnagyobb zöldség-gyümölcs előállítója is. 

Meghatározó továbbá a kukorica és a repce szempontjából is, a második legnagyobb termelőként az Egyesült Államok, illetve Kanada után. 

A termelékenységet nagyban segíti a Jinghang Waterway nevű csatornarendszer, amely a Sárga-folyót és a Jangcét köti össze, és amelynek területén a világ öntözött földjeinek egyötöde terül el.

Óriásléptekkel az önellátás irányába

Ellentmondásnak tűnhet, de az ázsiai óriásnál ez is megtörténhet: ekkora kibocsátás ellenére importfüggőség áll fenn bizonyos termékekből. Takarmánykukoricából és szójából például komoly behozatalra szorul, az utóbbi években azonban az amerikai behozatal helyett Kína egyre inkább az olcsóbb brazil szója felé fordult, hogy ezzel is csökkentse függőségét az Egyesült Államoktól (a nagyságrendeket érzékeltetve, Kína importja a globális szójakereskedelem több mint felét teszi ki). Sertéshúsból, baromfihúsból és bárányhúsból az önellátási arány 90 százalék felett van, marhahúsból viszont nagy arányban behozatalra szorul. Közel másfél milliárdos lakosságával aligha meglepő, hogy Kína a világ legnagyobb élelmiszer-importőre, az állami vezetés azonban néhány éve egyértelmű célként tűzte ki a 95 százalékos önellátási arány elérését. Ennek érdekében a központi kormány most a nagyobb, fejlettebb gazdaságokat támogatja, lehetővé téve a technológiai fejlődést és az intenzív gazdálkodást.

Expanzió a külpiacokon és a termőföldeken is

Az elmúlt néhány évben kínai befektetők számos helyen vásároltak termőföldet az Egyesült Államoktól kezdve Franciaországon, Oroszországon át Vietnámig, összesen közel hétmillió hektár földet szerezve világszerte. A terjeszkedés azonban nemcsak a területeknél, hanem a cégvásárlásoknál is jelentős: 2013-ban a hongkongi székhelyű WH Group élelmiszeripari óriásvállalat megvásárolta a Smithfieldet, Amerika legnagyobb sertéshústermelőjét, ezzel együtt 150 ezer hektár termőterületet Missouri államban. Ugyanebben az évben egy másik kínai cég ötvenéves bérleti szerződést kötött Ukrajna híresen termékeny termőföldjeinek közel 10 százalékára.

Mozgásban a gazdatársadalom szerkezete is

Kína mezőgazdasági modellje elsősorban az ország egész területén elszórt kis családi gazdaságokon alapul, akik az ország mezőgazdasági területeinek több mint 70 százalékát művelik. A kínai gazdatársadalom azonban idősödő tendenciákat mutat: a mezőgazdasági dolgozók kétharmada 45 év feletti, míg a fiatalok aránya csupán 15 százalék alatt marad. A mezőgazdasági munkaerőhiány pótlására és a termelékenység javítása érdekében a gépesítés aránya és színvonala gyorsan növekszik, Kína ugyanis kétszer annyit fektet mezőgazdasági kutatásba és fejlesztésbe, mint az Egyesült Államok. A központi célkitűzések elérése érdekében ennek megfelelően jelentősen nő a kínai mezőgazdaság koncentrációja, így gombamód nőnek ki az óriási agrárüzemek.

Növekvő fogyasztás, ami átrendezheti a piacokat

Húsz évvel ezelőtt a kínai középosztály mindössze 2,5 millió főt tett ki, ma ez a szám több mint százszorosára nőtt, és 2030-ra várhatóan eléri a 950 millió főt, ami nagyjából az Egyesült Államok jelenlegi lakosságának háromszorosát jelentené. Alapvetően már ez is azt indokolná, hogy Kínának a mostani exportorientált, merkantilista szerkezet helyett fokozatosan át kellene térnie a belső fogyasztás növelésére. Kína például hatalmas mennyiségű sertéshúst fogyaszt már most is, így – bár a világ sertésállományának fele itt található – az ázsiai ország egyben a világ legnagyobb sertéshúsimportőre is (az összes sertéshúsimport 30 százalékát adva). Az egy főre jutó húsfogyasztás azonban Kínában még nem érte el csúcspontját, és egyes elemzések szerint a következő években a csirkehús fogyasztása letaszítja a sertéshúst a képzeletbeli dobogóról. 

Ami biztos: ha Kína és India (amelyről a következő elemzésünkben lesz szó) középosztálya megerősödik, és elkezd (!) fogyasztani, az robbanásszerű kereslethez vezethet majd az élelmiszerek piacán, még az önellátás irányába tett lépések ellenére is. Ebből egyetlen élelmiszer-exportőr országnak sem érdemes kimaradnia, döntő lesz azonban, hogy ki milyen politikai és gazdasági kapcsolatokkal rendelkezik ezekkel az ázsiai nagyhatalmakkal.