A téma kezd emlékeztetni a tengeri kígyóra, amelyik annak idején a „lesz IMF-megállapodás, vagy sem” ügye körül tekergett. Nem lett. A kormány valójában sosem akart megállapodást kötni. Nem is volt olyan a helyzet, hogy szükséges lett volna: a devizatartalékok feltöltve, a tőkepiacokhoz (nem olcsón ugyan) hozzáfért az állam, és várható volt, hogy az európai konjunktúra javulásával kedvezőbbek lesznek makrogazdasági adataink.
Ami az állampapírok besorolását illeti – lényegében erről szól az országkockázati besorolás, nem az ország általában vett állapotáról –, a főbb hitelminősítők immár fél évtizede a befektetőknek nem ajánlott („bóvli”) kategóriába sorolják a magyar államot. Ez ellen a hivatalosság először tiltakozott, majd kétségbe vonta a hitelminősítők hozzáértését, illetve harmadikként következmények nélkülinek nyilvánította a leminősítést.
A Moody’s vagy a S&P valóban többször melléfogott a krízis előtt: kiváló besorolással látott el olyan értékpapírokat és bankokat, amelyekkel hamarosan a csődlistán találkoztunk. De amikor egy pénzügyminiszter a Lehman-ügyet emlegeti fel, akkor felvilágosíthatnák, hogy az országkockázati besorolás más műfaj. Egy állam által kibocsátott értékpapír jóságának besorolása két nagy tényezőcsoport megítélésén múlik. Az egyik a makrogazdasági helyzet, amelyről manapság rengeteg nyilvános adat áll rendelkezésre. Szemben egy vállalati értékpapírral, a kibocsátó fizetési képessége jól megbecsülhető soktényezős kockázatértékelő modellekkel. Ezekben a devizatartalék, az államadósság, az államháztartási hiány, a fizetési és pénzügyi mérleg, a a bankrendszer állapota és más hasonló mutatók sokasága szerepel.
A középtávra szóló kockázati besorolás terén ezért nehéz látványos melléfogásokon csípni a hitelminősítőket. Persze érheti a szuverén minősítésben bízókat kellemetlen (vagy kellemes) meglepetés, amiért a hitelminősítés másik nagy komponense felelős: a fizetési hajlandóság. Szemben ugyanis a magánpiaci szereplők által kibocsátott értékpapírokkal, az államkötvény fedezetlen ígéret. Nem áll mögötte könnyen érvényesíthető zálog, kezesség, bármilyen fedezet. Csupán az illető kormány szavahihetősége. Az, hogy nem dönt a kötvényfizetés feltételeinek egyoldalú megváltoztatása mellett. Ha saját valutára szól a kötvénye, nem inflálja el hirtelen a tartozás értékét. És egyáltalán, nem tesz olyasmit, ami nehezíti hosszú távú fizetési ígéretének pontos teljesítését – ne feledjük, hogy az államok esetében 10, 15 vagy akár 20 éves lejáratra kibocsátott ígéretekről van szó.
Amikor 2005 után egyre-másra vették el tőlünk a nagy hitelminősítők az akkor még elég kedvező besorolásunkat (volt A– is, amiből előbb BBB+ lett, aztán BBB), akkor azt a makroadatok alakulásával, tehát az első nagy tényezőcsoport romlásával indokolták. Okkal: 2008-ban majdnem beállt a magyar állam fizetésképtelensége. Amikor viszont a lábadozási szakaszban vettek vissza ismét a hitelbesorolásból 2011–2012 során, az a második tényezőcsoport megítélésének szólt: a kormányzati szándékoknak. 2010 után olyan sok hirtelen jogi változást, gazdaságpolitikai improvizálást tapasztaltak, hogy az elemzők teljesen logikusan további visszaminősítést javasoltak. Azóta gazdasági adataink tovább normalizálódtak, javultak, és ha egy árnyalattal kiszámíthatóbbnak látnák a viszonyainkat, akkor biztosan feljutnánk a BBB– szintre, vagyis a befektetési ajánlás legalsó lépcsőfokára.
Ez Románia jelenlegi országbesorolása. Olvasónkra bízom, hogy egy ilyen fejlemény nagyszerűségét belássa. Az viszont valóban igaz, hogy a fel- és leminősítés üzleti következményei manapság nem radikálisak: a nagy tőkepiaci szereplők nem kizárólag a hitelminősítői besorolás alapján döntenek befektetéseikről. Tavaszi felminősítéssel sem szakad ránk a pénz, mint ahogy eddig is talált finanszírozást a kormány.
