Egy interjúban említette, hogy a divat ugyanannyira üzlet, mint tehetség és kreativitás. Ezek szerint az üzlethez is ösztönös érzéke volt?
Buktatókon és veszteségeken keresztül, a saját káromon tanultam meg a nemzetközi divat üzleti logikáját. Az ösztöneim viszont azt súgták, hogy maradjak a saját világomban, ahol nem csak az üzleti célok határozzák meg, jelentik a sikert. Harminc év után ki merem mondani, hogy már elsajátítottam annyit a piac törvényeiből, amennyit nekem tudnom kell ahhoz, hogy a mi maroknyi csapatunk holnapután is couture (magas szintű szabászati technikát igénylő – a szerk.) ruhák készítésével foglalkozhasson. Amikor arról beszélek, hogy a divat egyébként óriási üzlet, nyilván nem a saját pályámra gondolok.
Fotó: Katti Zoób divatház
Mi az, amivel vezetőként mostanában sokat foglalkozik?
Egyfajta értékleltárt készítek, amelyben érzelmileg és gazdaságilag is próbálom felmérni, elhelyezni a márka teljes spektrumát. Nemcsak a divatház céljait, de a saját vágyaimat is újra kell gondolni ahhoz, hogy az elmúlt években kialakult új lehetőségeink a hasznunkra váljanak. Elfogultan azt is mondhatnám, hogy
a miénk az utolsó klasszikus budapesti divatszalon
– ami olyan érték, amellyel másképp kell gazdálkodni, mint egy friss dizájner stúdióval. A francia divat alapértéke a „savoir faire”, ami a házak szaktudását, tapasztalatát és egyéni munkakultúráját jelenti. A harminc év alatt nálunk is kialakult ez a speciális tudás, amellyel jól szeretnék élni.
Mit jelent pontosan ez a munkakultúra?
A magas minőséget jellemző klasszikus kézműves szaktudást, az alapanyag-választékot és az anyagismeretet, a finom kreativitást… Minden műhely más és más képességekkel rendelkezik. Az az aprólékos technológia, ahogy nálunk készül egy ruha, markánsan eltér attól, ahogy azt a mai műhelyek csinálják. De legalább annyira fontos a munkatársaink hozzáállása, elkötelezettsége, mint ahogy az intim, szemérmes légkör. Jellemzően mindannyian eltűnünk a termékeink mögött, nem kampányolunk azzal, hogy ki viseli a ruháinkat,
nem szelfizünk a varrodából, nem kürtöljük világgá a vendégeinktől kapott tiszteletet.
Miközben a személyiségét százszázalékosan beleteszi a ruháiba?
Amennyiben a személyiségem a látásmódom és a szaktudásom, akkor azt mindenestől. Nagyon érdekes, hogy minden munkatársunk képes egyénileg is gyönyörű ruhákat készíteni, de amit együtt hozunk létre, az valahogy teljesen más szintre emelkedik. Sokféle anyagot használunk, ezek más-más bánásmódot igényelnek, szinte mindegyik egy-egy kísérlet, és együtt remekül kísérletezünk.
Az én feladatom a koncepcióterv is, ami, ha kellően erős, akkor mindenkinek könnyebb jönni velem.
Az út vége pedig nem a kollekció, nemcsak a száz öltözék, és nem is a divatbemutató, hanem hogy a ruhának aztán saját élete legyen. A vevőink alkatához, személyiségéhez igazítunk minden darabot, mert a megvásárolt ruha már a tulajdonosáról szól. Ha pedig kiállítást rendezünk, akkor az öltözékek újra a birtokunkban levő kézműves szaktudásról szólnak.
Három éve járja az országot a Repertoár – Az ellentétek harmóniája című retrospektív kiállításuk, amely most éppen Kecskeméten nyitott meg a múlt héten. Mindenhol látogatott, újabb és újabb városok jelentkeznek, hogy befogadnák. Mi a sikere titka?
A ruhákkal meséket mondunk mesterségekről, textileket gyártó csuda emberekről, magunkról, a családunkról. Fantasztikus ott állni egy-egy tárlatvezetésen, amikor a látogatók elkezdenek mesélni nekem és egymásnak, büszkélkedni a saját, sőt, a nagyanyjuk varró tudományával. Különböző generációk a kiállított ruhák mellett összehajolva, suttogva idéznek fel ünnepeket, eseményeket, sikereket – kicsit kilépve a hétköznapokból.
Az ellentétek harmóniája címet kapta – milyen ellentétek simulnak össze benne?
Az egész életem ellentétekből épülő harmónia. Itt, ahol ülünk, az asztal egy-egy kortárs kovácsolt fémkockára fektetett fekete plexi lap, amelynek ékessége három kézi metszésű üvegdombormű. A fal melletti komódok százéves hálószobaszekrényekből születtek. A bennem lévő alkotó kíváncsiság bátran rendel egymáshoz látszólag ellentétes tárgyakat, hogy azokból egy új egység, egy új harmónia szülessen.
Ismert arról, hogy rengeteg régi anyagot, a divattal kapcsolatos kiegészítőt is gyűjt, és ebből egyet-egyet szívesen társít az éppen aktuális kollekciója darabjaihoz, így többletjelentést adva azoknak.
Gyerekkorom óta gyűjtöm a divathoz kapcsolható míves tárgyakat, a hálóingtől a gyöngyköpenyen át az estélyi ruháig. Egyszerűen megtalálnak ezek a csodák. Előfordult, hogy a postás hozott egy csomagot, benne egy pécsi hölgytől egy gyönyörű levéllel arról, hogy miért küldi el nekem az édesanyja csipkegallérját, miért gondolta úgy, hogy nálam jó helyen lesz. A szomszéd nénitől kapott, kincsekkel teli gombos doboz tartalmát ugyanúgy beépítjük a kollekcióba, mint a váratlanul, bőröndnyi ruhával becsöngető ismeretlen hölgy molyrágta, meseszép pruszlikjait a divatfotózáshoz. Persze volt, hogy megvásároltam egy bécsi hagyatékot, vagy nem tudtam otthagyni az antik gombokat a comói régiségpiacon. Szeretem, hogy ezek a tárgyak a mindennapi életünk részévé tudnak válni, változatosan használjuk őket, nemcsak lapulnak egy fiókban.
A balatonfüredi divatmúzeum anyaga ezekből fog összeállni?
A divatmúzeum egy munkacím, amelynek tartalmán aktuálisan dolgozom. Az építészetileg, berendezésében és működésében is különleges épületegyüttest 2024 első negyedében nyitjuk meg. Egy olyan közösségi tér lesz, ahol inspiratív, gazdag tárgykultúrájú közegben tematikus kiállításokban gyönyörködhetnek, tanulhatnak, találkozhatnak, rendezvényeket hozhatnak létre a betérők. Persze, a számtalan dobozban rejtegetett öreg tárgyaim kortárs otthonává is válik.
A gondolkodása hány „sávon” fut jelenleg?
Olyan szakasza ez az életemnek, amikor szinte minden álmom egyszerre válik valóra. És persze emiatt ez egyben egy súlyosan túlterhelt időszak is. A divatház mindennapi feladatai, a divatmúzeum berendezése mellett két opera jelmezeit tervezem: Dvorák Ruszalkája az Operaházban, míg Puccini Manon Lescaut-ja a Müpában lesz bemutatva jövő év elején. A január végi Budapest Central European Fashion Weekre (BCEFW) készítjük a 2024-es őszi–téli kollekciót is. Néha eszembe jut, mi lenne, ha mindennek megadhatnám a maga idejét, de közben élvezettel vetem bele magam a feladatok sűrűjébe. Az egyik percben a divatmúzeum kávézópultjának felületén gondolkodom, majd a Magyar Kultúra magazinban havonta megjelenő divatlexikon-rovatomhoz gyűjtök inspirációt. Valóban sok „sávon” futnak a gondolataim, ami hatalmas kihívás. Bár az egyik tölti a másikat, de azt hiszem, hogy fokozni ezt már nem szabad.
Egy ruha lehet befektetés?
Érzelmileg biztosan, mert személyiségépítő értéke van, de hogy üzletileg lehet-e? Ahol egy heritage-ruha képvisel értéket, ott igen.
Oda tud adni egy darabot akár olcsóbban, ha úgy látja, hogy vevő és ruha egymásra találtak?
Simán. De képes vagyok nem odaadni is. Ezért van több száz darabos kiállítási kollekciónk, mert vannak darabok, amelyeket nem tudok elengedni.
Minden kollekciójának van egy vezető gondolata, motívuma, a következőnek mi lesz?
A harminc év esszenciája. Ezt kezdjük feldolgozni a januári BCEFW-en.
Miért érzi fontosnak, hogy ott legyen? Kapcsolódási lehetőség ez a magyar divattervezőkkel?
Valamiért nem nagyon kapcsolódunk, lehet, hogy ez az én zárkózottságomból adódik. És abból is, hogy talán rólam több mítosz kering, mint ahányan ismerik a valódi énemet. A generációs különbség és az a klasszikus vonal, amit képviselünk, sokáig skatulyába zárt minket.
Féltem tőle, kifejezetten rá kellett beszélni, hogy jelenjünk meg a BCEFW-n, de már jó döntésnek tartom.
Olyan fórum lett, ahol a közönség és a tervezők is tájékozódhatnak, látják, hol tartunk, miben vagyunk mások, és ez nagyon sok elismerést, pozitív visszajelzést hozott nekünk. Ahogy az eszkimóknak több száz szavuk van a hóra, úgy a divatra is több száz szó kellene. A Fashion Weeken megjelenő márkáknak más a célcsoportjuk, mások a tervezői célok, az elején bátor dolognak tűnt egy kalap alá vonni ennyiféle stílust. Rólunk a korábbinál reálisabb kép alakult ki a Fashion Week hatására, komolyan felértékelte a márkát és a csapatot, transzparensebbé tette a világunkat.
Az számít önnek, hogy a budapesti Fashion Weeken itt van például az olasz Vogue divatszerkesztője?
A magyar divat és a fiatal divatmárkák szempontjából fontos, de számunkra nem adott új lehetőséget. A mi kollekcióink az időtálló eleganciát képviselik, inkább minőségiek, mint formabontók. A Vogue a divatheteken az újat, a meghökkentőt keresi. Jó olvasni, és büszke vagyok, hogy magyar márkák is szerepelnek egy világhírű divatmagazinban. A Szent István körúti műhelyünkben egyébként vendégünk volt az olasz divatszövetség elnöke, aki őszinte tisztelettel gratulált, nem gondolta, hogy Magyarországon is létezik a nagy olasz házakéhoz hasonló divatműhely.
Fotó: Banczik Róbert
Gondolkozott valaha a nemzetközi piacra lépésben?
A 90-es évek végén sok energiát fektettünk abba, hogy jelen legyünk Párizsban. A Valentino ház amerikai igazgatónője a személyes felfedezettjének tekintett, és páratlan lehetőségeket nyitott számunkra.
A párizsi high society részére szervezett bemutatókon mi lettünk a „titkos tipp”,
a nem mindenkin látható darabok lehetséges beszerzési forrása. 1997-ben egy magyar divatcég számára irracionálisan magas költségeket jelentett párizsi PR- és marketingügynökségekkel dolgozni, a show coordinatort, a showroomot finanszírozni, valamint az általuk javasolt hírességeket öltöztetni, de megpróbáltuk, mert akkor én is azt hittem, hogy ez kell a boldogsághoz. Szerencsére hamar felismertem, hogy nem – és így is különleges sikereket hozott nekünk ez a kaland, hiszen számtalan fontos divatszakember vásárolt tőlünk ruhákat a saját ruhatárába. A bécsi szalonunk, majd üzletünk évekig remekül működött, de számomra megterhelő volt a kétlakiság. Ma már a webshop sok mindenre megoldást nyújt, most azon dolgozunk, hogy mire újra kinyitjuk, perfekt kínálatunk legyen.
Ha belenéz az utóbbi harminc év tükrébe, mit lát?
Egy ösztönös alkotót, aki körül felépült egy meseszerűen gazdag világ. Az egymásból kinövő ágak rendszere tűnhetne akár precízen tervezett építkezésnek, de bevallom, nagyon szeretem, hogy ebben a tervezetlen és szabálytalanul organikus világban minden elem mély gyökerű és hiteles. Hiszek a jövőjében.
Karácsonyra le tud lassítani?
A karácsony a családomé, értük a munkában lassítok. És egy leszek a sok balatonfüredi nagymamából, akinek a sütés-főzés is a szeretetnyelve.
Milyen típusú ajándékozó?
Könnyű dolgom van, mert annyi szépséget gyűjtöttem össze, hogy csak meg kell várnom, hogy megérjenek rá a szeretteim. Egy antik párnának vagy egy art deco sálnak nem fog örülni egy tízéves, de egy harmincas igen. Szentimentális vagyok, apám majdnem százéves keresztelőingecskéjét viselhette mindkét unokám a keresztelőjén, nekem csoda, ha egy családi ereklyét továbbajándékozhatok.
Azokat az ajándékokat szeretem, amelyek nemcsak tárgyak, hanem finom történetek, szálak, amelyek összekötnek.
Szeretett rutinunk, hogy a füredi unokánkkal minden hazautazáskor „gondolj rám ajándékot” adunk egymásnak. Valami apró bigyó, egy ceruza vagy fogaskerék, amit az ő kicsi alkotásaival kicserélünk, majd aztán nézegetünk, szorongatunk Budapesten naponta. Már ő is tudja, mivel tud örömet szerezni, de lehet, hogy ez is genetika, hiszen én is kaptam valahonnan ezt a képességet.
