Militarizmus – még mindig kedvelt az oroszok körében
Ukrajna felélesztette a vitát az oroszországi militarizmusról, ami már bekerült a Rosszija v Globalnoj Polityike (Oroszország a Világpolitikában) című kül- és biztonságpolitikai folyóirat cikktémakörébe is. Mint a San Franciscó-i állami egyetemen tanító Andrej Cigankov, a külpolitikai tudományok professzora a fentebb említett folyóiratban publikált cikke alapállásként leszögezi,
a militarizmus a közvélemény és a vezetők reakciója a felismerésre, hogy az ország előtt álló célokat lehetetlen békés úton elérni
– és ez alól a Putyin-rendszer sem kivétel. Cigankov megfogalmazása ugyan igaz lehet, de például európai felfogás szerint sem a nemzetközi jognak, sem az államok közötti kapcsolatok minimumának, de még a közerkölcsnek sem felel meg. Még akkor sem, ha az oroszországi történelemben számos példája van ennek a megközelítésnek. Tegyük hozzá: a militarizmus a mai világ egyik meghatározó trendjévé, globális jelenséggé vált.
Cigankov cikke nemcsak azért érdekes, mert a Kreml-irányítók alkalmasnak ítélték közlésre – vagyis valamiféle, a világnak, a Nyugatnak szóló üzenetközvetítésre –, hanem mert a szerző a Szovjetunióban nőtt fel (1964-es születésű), 1991-ben a moszkvai presztízsegyetemen, az MGU-n szerzett kandidátusi fokozatot, és 2000-ben már Kaliforniában volt, ahol elérte a doktori fokozatot. Cigankov résztvevője az oroszországi gondolatgyárnak, a Valdaj Klubnak.
Európa más
Európa elemzőit befolyásolja a földrajzi közelség mellett a tudat, hogy az USA katonai támogatása nélkül könnyen a moszkvai hadsereg zsákmányává válhatnak. Ezzel szemben az amerikai gondolkodók – talán az országuk súlya, katonai ereje folytán rájuk nehezedő felelősség miatt is – „reálpolitikusabban” ítélhetik meg a putyini Oroszországot. Moszkva cselekedeteit bele tudják illeszteni a John Mearsheimer amerikai politológusprofesszor által kidolgozott „offenzív realizmusba”, korunk anarchikus világrendjébe, az államok agresszivitásának növekedése elméletébe. Még az amerikai „szilovikik” közé sorolható quanticói tengerészgyalogos-egyetem (MCU) hallgatója, Evan Kerrane őrnagy doktori disszertációja is ezt tükrözi. Kerrane találó megállapítása szerint a militarizmus az oroszországi vezetés „stratégiai lencséje”, amelyen át a világ dolgait szemléli.
Ám a régi-új oroszországi militarizmus nem oldja meg az országot nyomasztó problémákat. Cigankov elmélete szerint a mai orosz militarizmus legalább háromféle megközelítésmódot próbál összeolvasztani:
1. A feltételezéseket, hogy a militarizmus ösztönzi a belső gazdasági és szociális felemelkedést, képes Oroszországból valódi nagyhatalmat kovácsolni, amelynek fejlett katonai-ipari komplexuma van és a győztes állam nacionalista ideológiája hatja át.
2. Oroszország militaristái, nagyrészt az erőszakszervezetek tagjai vagy a hozzájuk közelállók, a szilovikik, meg vannak győződve róla, hogy az ukrajnai (sikeres) katonai beavatkozás megszabadítja Oroszországot és a világot a nyugati „igától”, és előmozdítja a posztnyugatos világrend kialakulását.
3. Az ukrajnai hadjárat sikeres lezárása megszívlelendő lecke Eurázsia és a világ többi része népeinek, hogy Oroszországgal komolyan kell számolni. Emellett tisztelni illik Moszkva katonai erejét és az azon alapuló érdekeket, azok érvényesítését, és oda kell figyelni a Kreml által javasolt politikai megoldásokra.
Mindhárom megközelítésmód egyazon tőről fakad: az állam, a rendszer tehetetlenségéből, hogy az előtte álló feladatokat a polgári fejlődés útján oldja meg. Súlyos megállapítás ez Cigankovtól. De mit ajánl a dilemmára a Kaliforniában dolgozó szerző?
Eurázsiában egy olyan többpólusú világrendnek kell kialakulnia, amely garantálja az egész emberiség számára a békét és a felvirágzás lehetőségét – írja, hozzátéve, hogy mindez a nyugati hegemónia romjain kell hogy létrejöjjön.
Tegyük hozzá, hogy Eurázsiát emlegetve Oroszország mellett a vele szoros szövetségben működő Kínára és a Moszkvához ismét közeledő Indiára is gondolni kell. Kína fegyveres ereje az oroszországinak legalább a kétszerese, katonai költségvetése pedig a háromszorosát is meghaladja vásárlóerő-paritáson, PPP-alapon számolva. Noha lakosságszámban India már Kína fölé nőtt, de 2024–2025-ös katonai költségvetése legfeljebb a harmada lehet Pekingének, és Delhi a növekvő nemzetbiztonsági kockázatok ellenére sem emeli meg.
Merre tart az orosz út?
Cigankov cikkéből is kitűnik a dilemma: Oroszország merre keresse új helyét a világban, miután szakított a Nyugattal, és Kelet felé fordult? Erre utal az amerikai-orosz szerző, megállapítva, hogy noha az ukrajnai konfliktus területi jelleget ölt, de a gyökerek mélyebbre, Oroszország új helyzete biztonsági és gazdasági-energetikai pilléreiig, az „Orosz Világ” megőrzéséig nyúlnak le.
Ám a gyökerek elemzésekor a Nyugat érdekeit, törekvéseit sem lehet figyelmen kívül hagyni. Ukrajnában összecsattannak a globális ambíciók, a nyugati vezetésű világrend és Moszkva vele való radikális szembekerülése között. Az amerikai-orosz szerző folyamatként kezeli a hasonló motívumok alapján létrejött hidegháborús szembenállást, amely a Szovjetunió széthullása után is fennmaradt, és új szakaszba lépett. Ennek kapcsán utal a 2008-as grúziai „rövid háborúra”. Amit Cigankov „katonai önigazolásként” értékel és akár utalásként is értelmezhető, hogy ez lehetett az Ukrajna elleni támadás „előjátéka”.
