Kínának már a koronavírus-járvány kitörése előtt is demográfiai és gazdasági gondjai voltak, és a zéró-Covid-protokoll végeztével sem szűntek meg.
Fotó: Frédéric Soltan / Getty Images
Az ázsiai óriás népessége fél évszázad után csökkenésnek indult, társadalma erősen elöregedő irányba tart, a lakosság pedig nem csak az egészségéért, de a megtakarításaiért is aggódik:
Kínában négy fronton mindenképpen változtatni kellene, hogy elkerülje a vészesen közelgő demográfiai katasztrófát.
Elsőként az elmúlt évtizedben befektetésekkel alaposan tarkított, hitelből táplálkozó ingatlanpiaci befektetések helyett át kellene állnia a termelékenységet serkentő beruházásokra: a technológiai és az egészségügyi szektor fejlesztése révén hosszú távú munkahelyeket és ezáltal erősebb vásárlóerőt, magasabb GDP-t hozva létre. A jobb anyagi helyzet növelné a családok méretét: a csökkenő lélekszám árnyékában pedig Kínának erre órási szüksége lenne.
A termelékenység felpörgetése a lakosságszám növelésén túl a globális ellátási láncokról való leválást is elő tudná segíteni, amit Kína és szövetségesei előbb-utóbb minden bizonnyal szeretnének meglépni. Erre utal az aranyfelvásárlási rohamuk is.
Addig viszont, amíg a globális láncból ki tudna ugrani, javítania kellene a kapcsolatokat a Nyugattal, kifejezetten az Egyesült Államokkal – arra pedig a kémlufishoz hasonló diplomáciai botrányok árnyékában kevés esély van.
A tartós munkahelyteremtést, ezáltal pedig a gyermekvállalási hajlandóságot segítené elő az oktatási rendszer fejlesztése is: ez ugyan drága művelet, de hosszú távon mindenképpen megtérül. A jobb és olcsóbb oktatási rendszer a szülőket is nyugalommal töltené el gyermekük biztos jövőjével kapcsolatosan, így a kínai újraépítési célokat is támogatni tudnák.
A termelékenységet serkentő beruházásokon és az oktatási rendszer fejlesztésén túl a piacgazdaság felé nyitás lenne a harmadik terület, amelyen a kínai állam lépéseket tehetne a demográfiai katasztrófa elkerülése felé.
A piaci alapú befektetések ugyanis hatékonyabb fejlesztésekhez, ezáltal magasabb bevételekhez vezetnek, amelyek a vállalkozási kedv növelése mellett a korfa kiegyensúlyozásában is kulcsszerepet tölthetnek be.
A negyedik fontos szempont a szociális ellátórendszer bővítése lenne. A kiszámítható és széles körű nyugdíj- és segélyezési rendszer ugyanis lehetővé tenné a kínaiak számára, hogy a folyamatos megtakarítás és spórolás helyett elköltsék a pénzüket, táplálva a gazdaságot és pörgetve a kiskereskedelmet.
Az ellátórendszer által lefedettek körének bővítése már egy ideje nagyban zajlik: a jelenleg nyugdíjaskorba lépő és már abban lévő idősek szinte valamennyien jogosultak nyugdíjra, és az egyetemes egészségügyi ellátás sincs már messze. Ezek fejlesztése már most látványos eredményeket tud felmutatni, de a teljesen egyenlő ellátási színvonal elérése messze van még Kínában.
A újra pályára állítása korántsem csupán lázálom az ázsiai óriás számára: okos manőverezéssel és kedvező világgazdasági körülmények mellett éves szinten 4 százalékos bővülést lehet képes tartani a következő évtizedben.
Ez ugyan elsőre nem tűnik hatalmas eredménynek, de ezt az ütemet tartva tizenöt éven belül megduplázódna a gazdaság mérete, 2035-re magas jövedelmű országgá téve Kínát, ezzel pedig minden bizonnyal elkerülve az egyébként rohamosan közelgő demográfiai katasztrófát.
