Az amerikai szuperhatalom sziklaszilárd alapja hosszú időn keresztül az amerikai felsőoktatás volt, ám az elmúlt években a csillaga leáldozóban van, mivel nem tudja garantálni azt, amit ígér: megfelelő oktatást, kutatási lehetőséget, szabad gondolkodást és a diploma utáni karriert. A rendszerszintű problémák megoldásához pedig rendszerszintű változásokra van szükség – írta a Bloomberg.
Fotó: Shutterstock
Az Egyesült Államok felsőoktatása sok szempontból világelső: a legjobb egyetemek rangsorában az első 30-ból 19 amerikai; messze innen származik a legtöbb Nobel-díjas tudós és író; ráadásul a tíz leggazdagabb oktatási intézmény közül kilenc itt található. Az USA sikere nem véletlen, mivel jól kombinálták a német kutatóegyetemek és a brit bentlakásos főiskolák rendszerét, és erre alapozva évszázadokon keresztül vezető szerepet játszott az oktatás fejlődésében.
A sikerektől duzzadó történelem és az aranyozott pedigré mögött azonban súlyos hiányosságok bujkálnak, amelyek az egész rendszer összeomlásával fenyegetnek.
Az oktatás ára az egekbe emelkedett, mára az átlagos évi tandíj 50 ezer dollár; az adminisztráció felduzzadt, a Yale-en például minden hallgatóra jut egy egyetemi dolgozó; a diákok adósságai pedig elérték az 1,6 ezermilliárd dollárt, ami 60 százalékkal több, mint a hitelkártyáké.
Cserébe viszont a frissdiplomásokat a vállalatok nem fogadják tárt karokkal, sőt, a tanulással „elvesztegetett évek” fekete foltként ragadnak az önéletrajzokhoz. Ez nem meglepő, hiszen az egyetemeken a szabad gondolkodás és a kutatás helyett a politikai viták, az inkompetens tanárok és a felesleges programok emésztették fel a legtöbb hallgató idejét.
A világjárvány kezdete óta 1,4 millióval csökkent a beiratkozások száma, ami a lezárások végével sem javult – az amerikaiak többsége ma már nem tartja jó befektetésnek az egyetemi és a főiskolai diplomát.
A rendszer nem működik, ezért a rendszernek át kell alakulnia – ezúttal a megfelelő irányba. Az Egyesült Államokban a felsőoktatás reformjának a legjobb módja, ha azt a négy alapelvet, amely az egyetemi szektort a kezdetektől fogva alakította, újra egészséges egyensúlyba hozzák. Az USA túl messzire vitte az első két alapelvet – az intézményen belüli demokráciát és a piacosítást –, ezeket vissza kell fogni. A harmadik és negyedik alapelv – az érdemuralom és a szólásszabadság – támogatása viszont leépült –, ezeket újra fel kell emelni.
A demokratikus elv kétségtelenül sikeres volt: az elmúlt egy évtizedben minden eddiginél több amerikai járt egyetemre. Ez a diadal azonban nemcsak a főiskolai adósságban, hanem a sikerhez vezető nem főiskolai utak elhanyagolásában is súlyos árat követelt.
Magyarországon például a gyakorlatias gondolkodású gyerekek számára a felsőoktatás helyett a szakközépiskolák és a szakmunkásképző iskolák révén egyértelmű út vezethet a karrierhez. Az USA-ban azonban egyre kevesebb ilyen intézmény létezik, az egyetlen út az egyetemeken keresztül vezet. Ám azok, akik innen kiesnek, duplán bajba kerülnek, hiszen a megnyomorító diákhitel mellé nem kaptak megfelelő szaktudást.
A demokratizálódás hagyományos ellenpólusa a piacosítás volt, amelynek az volt a feladata, hogy segítsen kifizetni az intézmények számláit. A piacosítás minden bizonnyal nagy osztalékot hozott: az egyetemek és a helyi technológiai iparágak összekapcsolásának amerikai modelljét, amelynek úttörője a Stanford volt, az egész világon irigylik és utánozzák.
Azonban az amerikai egyetemek ezzel a vállalatok legrosszabb tulajdonságait is átvették: túlzó vezérigazgatói fizetéseket, felduzzadt középvezetést, az átlagos oktatók elhanyagolását és persze a woke-ideológiát.
A demokrácia és a piacosítás meggyengítette a sikeres egyetem harmadik meghatározó elvét, az érdemuralmat, azaz a képesség és a tudás jutalmazását. Az elit egyetemek továbbra is az adományozók és az öregdiákok utódainak kedveznek, ám ezzel párhuzamosan a „sokszínűség, egyenlőség és befogadás” politikáján keresztül válogatás nélkül vesznek fel bárkit, aki egy kisebbségi csoportba tartozik.
Ezzel nem meglepő módon pont az ilyen kisebbségi csoportoknak is ártanak, hiszen nem emelik ki közülük a tehetséget, hanem kifejezetten arra fókuszálnak, hogy az egyenlőség nevében lenyomják őket.
A legveszélyesebb fenyegetés a felsőoktatásra azonban a szólásszabadság eltörlése. Ez az elv pár év alatt politikai szégyenfolttá változott, pont azokban az intézményekben, ahol a legnagyobb szükség lenne rá.
Kellemetlenül sok példa van arra, hogy a diákok kizárják a meghívott előadókat – legutóbb a Stanford Egyetem jogi karának diákjai kiabálták le a Trump által kinevezett szövetségi bírót, Stuart Kyle Duncant, akit az iskola egyik tagozata hívott meg beszédet tartani. Az Egyéni Jogok és Kifejezés Alapítvány (FIRE) számításai szerint 2014 és 2022 között 877 kísérlet történt arra, hogy megbüntessék a tudósokat a szólásszabadság által védett eszmék kifejtéséért.
A szólásszabadság eltiprása azonban nem áll meg a nyílt zaklatásnál. A szólásszabadságnak csak akkor van értelme, ha egyszerre sokféle vélemény létezik, amelyeknek hangot kell adni, és meg kell védeni őket. A vélemények sokszínűségét azonban egy évtized alatt kiszorították az egyetemekről – a baloldali akadémikusok száma messze meghaladja a jobboldali vagy konzervatív kollégáikét, akik egy ellenséges környezetben kénytelenek dolgozni, és a diszkrimináció is egyre nyíltabb velük szemben.
Szerencsére az eltorzított rendszer ellen egyre nagyobb az ellenállás, de az amerikai felsőoktatásnak szinte gyökerestül át kell alakulnia ahhoz, hogy újra működni tudjon.
Egy olyan időszakban, amikor az oktatásra, a képzettségre és a tudásszomjra nagyobb szükség van, mint valaha, az amerikai egyetemeknek minden kétséget kizáróan be kell bizonyítaniuk, hogy a szebb jövő és az igazság oldalán állnak.
