Az 1950-es években az Egyesült Államok aggódott a higanyellátás miatt, mivel ez a folyékony fém kulcsszerepet játszott a koreai háborúban használt adóvevők működtetésében.
Az 1980-as években elemzők figyelmeztettek, hogy a kőolajválsághoz hasonló ásványianyag-hiányok alááshatják a hidegháborús fegyverarzenált. Ma pedig az a félelem, hogy Kína uralja a lítium- és kobaltpiact, a ritkaföldfémek márpedig elengedhetetlenek a nagy kapacitású akkumulátorokhoz.
Az évek során időről időre fellángoló pánik óhatatlanul befolyásolta a politikai döntéshozatalt. Donald Trump az ambícióit Ukrajnával és Grönlanddal kapcsolatban többek között a ritkaföldfémek kiaknázásának szándékával magyarázza. A Fehér Ház áprilisban több elnöki rendeletet is hozott a kritikus ásványi anyagokkal kapcsolatban. Ha elolvassuk, amit Trump aláírt, olyan érzésünk támad, mintha az „USA Inc.” ellátási válsággal küzdene, amely megfosztja kulcsfontosságú alapanyagoktól az elektromos autók, vadászgépek és szuperszámítógépek gyártásához.
A valóság azonban egészen más – írja a Bloomberg elemzése. Az esetleges hiányokat sokkal inkább a piaci erők, mintsem a kormányzati beavatkozás oldják majd meg.
Kritikus alatt általában azt szokás érteni, hogy a hiány valóban katasztrofális következményekkel járna a gazdaságra nézve, és aláásná a nemzetbiztonságot. A jelenlegi kontextusban azonban nem erről van szó. Természetesen néhány iparág kellemetlenségeket – és magasabb árakat – lenne kénytelen elszenvedni, ha például a kobalt, a molibdén, a ritkaföldfémek vagy a lítium ellátása megszakadna. De észrevenné ezt rajtuk kívül bárki más? A Bloomberg kolumnistája szerint egyáltalán nem. A legtöbb esetben az ellátási zavarok rövid életűek szoktak lenni.
A Heritage Foundation, egy Trump-közeli washingtoni agytröszt 2024 decemberében jelentetett meg egy tanulmányt, amely a kritikus ásványi anyagok esetleges hiányára figyelmeztetett, ami alááshatja a védelmi ipart. Ironikus módon a dokumentum nagyon hasonlít arra a tanulmányra, amelyet ugyanez az intézet 1981-ben adott ki – szintén ásványianyag-hiánytól tartva.
Egy másik washingtoni think tank, a Center for Strategic and International Studies szintén kiadott egy jelentést, amelyben a lítium-vas-foszfát és más anyagok kapcsán „nemzetbiztonsági kényszerről” beszéltek.
Nem tudhatjuk, hogy az amerikai mérnökök mit fognak legközelebb feltalálni – de biztosra vehetjük, hogy igyekezni fognak helyettesíteni azt, ami éppen szűkössé és drágává válik.
A nyersanyaghiánytól tartók általában alábecsülik az amerikai mérnöki képességeket. Újra és újra abból indulnak ki, hogy az amerikai cégek nem tudják majd innovációval megoldani az ellátási problémákat, holott az esetek meghatározó részében ez sikerült nekik. Vegyük például az akkumulátorokat: kémiai összetételük folyamatosan változott – az 1950-es évek higanyalapú technológiájától a 2000-es évek eleji kobaltfelhasználáson át egészen a mai új formulákig, amelyek más fémeket használnak.
Figyelemre méltó az is, milyen kevés hitük van a kétkedőknek a profit ösztönző erejében. Paradoxonnak tűnik, pedig nem az: a magas árak jelentik a gyógyírt a magas árakra.
Ha megvan a gazdasági ösztönző, a bányászok felforgatják az egész bolygót új lelőhelyek után kutatva, idővel helyrebillentve a piacot.
Nézzük meg a kobaltot és a lítiumot: a néhány évvel ezelőtti magas árak most túlkínálathoz vezettek. Sok „kritikus” ásvány fő problémája nem a hiány, hanem az, hogy túl olcsók, és emiatt kevesen tudnak versenyezni Kínával és néhány más termelő nemzettel. Hagyni kell, hogy az árak emelkedjenek, és a kínálat magától bővülni fog – egész egyszerűen azért, mert megéri majd kitermelni és feldolgozni az ásványokat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.