ETF-ek: csúnya vége lehet, ha egy pillanatra is lankad a figyelem – mélyen rejtőznek a kockázatok, nagy meglepetést okozhat a gyenge hozam
Az ETF-ek népszerűsége töretlen, ám a látszólag egyszerű termékek mögött olyan finom különbségek húzódnak meg, amelyek érdemben befolyásolhatják a hozamot és a kockázatot is. Egyetlen félreértett kifejezés elegendő ahhoz, hogy a befektetés teljesen más piaci kitettséget adjon, mint amit a befektető eredetileg szeretett volna.
Az ETF-ek (exchange traded fundok) az elmúlt évtizedben a lakossági és intézményi befektetők alapvető eszközeivé váltak. Az alacsony költség, az átlátható struktúra és a széles piaci lefedettség miatt sokan tekintenek rájuk egyszerű befektetési megoldásként. Ez az egyszerűség azonban gyakran csak látszólagos: az ETF-ek esetében a termék neve szinte teljes egészében leírja, mit is tartalmaz valójában az adott értékpapír.
A név nem marketing, hanem termékleírás
Az ETF-ek elnevezése szabályozott keretek között történik, minden szó konkrét jelentéssel bír.
Ha egy termék nevében vagy árfolyam-megjelenítésében devizakód szerepel – például MXN –, az azt jelenti, hogy az alap adott devizára árfolyamvédett. Egy ilyen ETF hozama nem csupán az alapul szolgáló részvénypiac teljesítményétől függ, hanem a devizaárfolyam alakulásától is.
Hasonló figyelmet igényel a „hedged” megjelölés. Az árfolyamvédelem bizonyos helyzetekben csökkentheti a kockázatot, más esetekben azonban felesleges költséget jelenthet, különösen akkor, ha a befektető eleve hosszú távra tervez, és nem kívánja a devizakitettséget semlegesíteni.
Short, tőkeáttétel és volatilitás – nem ugyanaz a termék
- A „short” kifejezés megjelenése egy ETF nevében részvényindexek esetében egyértelműen azt jelzi, hogy az alap az árfolyam csökkenésére épít. Ezek a termékek nem klasszikus befektetések, hanem inkább rövid távú piaci pozíciók felvételére szolgálnak.
- Kötvényalapoknál a „short” kifejezésnek gyakran eltérő a jelentése: ilyenkor nem árfolyamesésre történő fogadásról, hanem rövid futamidejű kötvényeket tartalmazó portfólióról van szó. Ez a különbség különösen fontos, mivel az elnevezés félreértése lényegesen eltérő kockázati profilt eredményezhet.
- A „leveraged”, azaz tőkeáttételes ETF-ek esetében az alap az index napi elmozdulását többszörözi meg, ami nemcsak a nyereséget, hanem a veszteséget is felnagyítja. Hosszabb távon ezek az eszközök jelentősen eltérhetnek az alapul szolgáló index teljesítményétől.
- A volatilitásra épülő ETF-ek pedig nem az árfolyam irányára, hanem annak ingadozására adnak kitettséget, így funkciójuk alapvetően eltér a hagyományos, hosszú pozíciót felvevő ETF-ektől.
Földrajzi és méretbeli eltérések
Az ETF-ek neve gyakran pontosan jelzi, hogy az adott alap mely piacokra fókuszál. Az „EM” megjelölés fejlődő piacokra utal, míg a „small cap” az adott indexen belül kizárólag a kisebb kapitalizációjú vállalatokat tartalmazza.
Fontos különbség van például az MSCI Europe és az MSCI EMU indexek között. Míg az előbbi egész Európát lefedi, beleértve az Egyesült Királyságot is, addig az EMU kizárólag az eurózóna országaira koncentrál.
Ez a különbség eltérő gazdasági ciklusokat és piaci kockázatokat jelenthet.
Osztalék: visszaforgatás vagy kifizetés
Az ETF-ek esetében az „accumulating” és „distributing” megjelölés az osztalék kezelésére utal.
Az accumulating alapok automatikusan visszaforgatják a hozamot, míg a distributing ETF-ek időszakosan kifizetik azt a befektetőknek.
A választás nemcsak likviditási kérdés, hanem adózási és hosszú távú hozam szempontjából is releváns.
Fizikai és szintetikus struktúrák
Az ETF-ek közötti egyik legfontosabb különbség nem az index nevében, hanem a termék mögötti struktúrában rejlik. Ez határozza meg, hogy a befektető valódi eszközöket birtokol-e közvetetten, vagy csupán egy pénzügyi konstrukció teljesítményét követi.
A fizikai ETF-ek esetében az alapkezelő ténylegesen megvásárolja az indexet alkotó értékpapírokat. Egy S&P 500-at követő fizikai ETF például valóban Apple-, Microsoft- vagy Nvidia-részvényeket tart a portfóliójában, az index súlyozásának megfelelő arányban.
A leképezés lehet teljes, részleges vagy optimalizált, de az alap mögött minden esetben valódi eszközök állnak. Ezzel szemben a szintetikus ETF-ek nem vásárolják meg az index elemeit, hanem csereügyletekkel, úgynevezett swapokkal hozzák létre ugyanazt a hozamprofilt. Ilyenkor az ETF és egy pénzügyi partner – jellemzően egy bank – megállapodik abban, hogy egymásnak kifizetik az adott index teljesítményét, miközben a tényleges befektetés egészen más eszközökben történik.
Mit jelent valójában a swap egy ETF-ben?
A swap lényegében egy megállapodás két fél között arról, hogy hozamokat és kockázatokat cserélnek el egymással.
Egy szintetikus ETF esetében az alap nem az indexet vásárolja meg, hanem egy másik portfóliót tart (például állampapírokat), és swap segítségével elcseréli annak hozamát az adott index hozamára. A befektető szempontjából az ETF árfolyama ugyanúgy mozog, mintha az alap valóban birtokolná az indexet, technikailag azonban nem az index eszközei állnak mögötte, hanem egy szerződéses ígéret.
Ez a megoldás széles körben elterjedt volt például a devizahitelezés idején is, amikor a bankok nem feltétlenül vettek fel ténylegesen devizát, hanem csereügyletekkel érték el, hogy a konstrukció úgy viselkedjen, mintha devizaalapú lenne.
Miért használnak a kibocsátók szintetikus ETF-et?
A szintetikus struktúra több szempontból is vonzó lehet az alapkezelők számára:
- alacsonyabb a költség, mivel nem kell minden egyes eszközt megvásárolni,
- egyszerűbb a működés, különösen nehezen hozzáférhető piacokon,
- jobb az indexkövetés bizonyos esetekben, alacsonyabb tracking errorral,
- nélkülözhetetlen megoldás a nyersanyagpiacokon, ahol a fizikai tárolás drága vagy bonyolult.
Ezért találhatók szinte kizárólag szintetikus konstrukciók az olaj-, földgáz-, réz- vagy más nyersanyag-ETF-ek, illetve ETC-k között.
Hol van a kockázat?
A szintetikus ETF-ek legnagyobb hátránya a partnerkockázat. A befektetés értéke ugyanis attól függ, hogy a swap másik oldalán álló pénzügyi intézmény képes-e teljesíteni a vállalásait.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha a partnerbank fizetésképtelenné válik, az ETF mögött nem feltétlenül állnak olyan eszközök, amelyek teljes mértékben fedeznék a befektető követelését.
Normál piaci környezetben ez ritkán okoz problémát, válsághelyzetekben azonban éppen azok az intézmények kerülhetnek nehéz helyzetbe, amelyek a swapügyletek másik oldalán állnak.
Hogyan lehet felismerni a szintetikus ETF-et?
A befektetők számára különösen fontos, hogy tudják, mit tartanak a portfóliójukban. Egy szintetikus ETF az alábbi jelek alapján azonosítható:
- a termékleírásban szerepel a „synthetic” vagy „swap-based” megjelölés,
- a „replication method” résznél nem „physical”, hanem „swap” szerepel,
- az alap dokumentációja külön kitér a swap partnerre és a csereügylet feltételeire.
Ezek az információk jellemzően az ETF hivatalos tájékoztatójában vagy a KIID-dokumentumban találhatók meg.
A fizikai és szintetikus ETF-ek közötti választás nem feltétlenül értékítélet kérdése, sokkal inkább kockázati és átláthatósági döntés. A befektetőnek érdemes tisztában lennie azzal, hogy a választott termék mögött valódi eszközök vagy szerződéses ígéretek állnak-e, mert ez válsághelyzetben érdemi különbséget jelenthet.
Pontosan azonosítható termékek
A befektetési hibák jelentős része nem az index kiválasztásánál, hanem a konkrét termék azonosításánál keletkezik, ezért
az ETF-ek esetében célszerű nem pusztán a névre hagyatkozni, hanem az ISIN- vagy tickerkód alapján beazonosítani a kiválasztott értékpapírt, így elkerülhető, hogy az azonos nevű, de eltérő struktúrájú vagy kockázatú termékek összekeveredjenek.
Az ETF-ek elnevezése ugyanis nem marketingeszköz, hanem tömör termékleírás: minden további szó információt hordoz a devizakitettségről, a működési mechanizmusról és a várható viselkedésről. Amennyiben egy UCITS ETF neve az index megnevezésén túl további kifejezéseket is tartalmaz, érdemes megállni egy pillanatra, és pontosan megérteni, milyen kitettséget kínál valójában az adott befektetés.
