Egy apró százalék, ami milliókat jelenthet: így érdemes költséget nézni a befektetési alapoknál
A befektetési alapok népszerűsége érthető: egyetlen termékkel széles diverzifikáció érhető el, a portfólió összeállítását pedig szakemberek végzik. A kényelemnek azonban ára van – méghozzá nem egyszeri, hanem sokszor évekig, évtizedekig fizetett költségek formájában. Ezek a díjak első ránézésre „apró" százalékoknak tűnhetnek, hosszútávon viszont látványosan csökkenthetik a végső egyenleget. A költségek áttekintése ezért nem technikai részletkérdés, hanem a befektetési döntés egyik legfontosabb eleme.
A januári adatok alapján a befektetők nem egyformán mozogtak az egyes alapkategóriák között: a kötvényalapokból tőke távozott, miközben a vegyes és részvényalapokba érdemi friss pénz érkezett, az értékesítési verseny abszolút nyertesei pedig az abszolút hozamú alapok lettek. Pont ez az a szegmens, ahol a költségek összetettebbek lehetnek: az alapkezelési díj mellett gyakrabban jelenik meg sikerdíj, eltérő elszámolási szabályokkal. Márpedig a költségszerkezet nem technikai részlet, hanem hozamkérdés:
a díjak hosszú távon legalább akkora különbséget tudnak okozni, mint egy-egy átlagos piaci év.
Az alapok többsége százalékos költségeket terhel a vagyonra, ami folyamatosan együtt növekszik vele, így évről évre csökkentik annak a hozamát – és sok esetben akkor is fizetendők, ha az éppen veszteséget termel. Még egy 0,5 százalékpontos éves költségkülönbség is érezhető eltérést okozhat tíz éves távon, 20-30 év alatt pedig már kifejezetten nagy vagyonkülönbséggé „hízik".
A legfontosabb költségelemek befektetési alapoknál
- Vételi és visszaváltási jutalékok: ezek az eseti díjak a befektetési jegyek megvásárlásához és eladásához kapcsolódnak. Jellemzően a forgalmazó számítja fel (például a számlavezető szolgáltató) de előfordulhat, hogy az alapkezelő is alkalmaz külön vételi és visszaváltási díjat, ilyenkor a költség megduplázódhat. A piac kínálata széles: vannak alacsony díjú termékek, de találhatók kifejezetten drága konstrukció is, amelyek már a belépésnél jelentősen csökkentik a befektetett összeget.
- Alapkezelési díj és TER: A legtöbb hagyományos befektetési alapnál az éves alapkezelési díj jelenti a legnagyobb, folyamatos költségtételt. Az alap éves költségét nem egyszerre vonják le, hanem gyakorlatilag napról napra csökken tőle az alap eszközértéke (a napi levonás az éves díj 365-öd része). Ez azért lényeges, mert így a költség beépül a napi árfolyamba, vagyis a befektető nem külön számlán látja, mégis megfizeti. A TER (Total Expense Ratio) ennél is fontosabb összehasonlítási pont: nem csak az alapkezelési díjat, hanem az alap működésével összefüggő teljes költségterhelést mutatja százalékosan. Ha két, hasonló befektetési politikájú alap közül kell választani, a TER mutató adja a legtisztább képet a költségszintről.
- Sikerdíj (performance fee): tipikusan bizonyos kategóriákban, például abszolút hozamú vagy származtatott stratégiát követő alapoknál jelenik meg. A logika első befektetőbarátnak tűnik: csak akkor kell fizetni, ha az alap „eredményt" ér el. A gyakorlatban azonban nem mindegy, hogy a sikerdíj a teljes hozamra vonatkozik, vagy csak egy küszöb feletti részre (például kockázatmentes hozam, referenciahozam felett), és az sem, hogy milyen időszakonként számolják el.
A nemzetközi piacon két, gyakran emlegetett forma különösen fontos:
- Incentive fee típus: lényegében bónusz a jó teljesítményért, meghatározott feltételek teljesülésekor. A kockázat ott jelentkezik, hogy a hozamok időben egyenetlenek: egy jó év után befizetett sikerdíjat követhet gyenge időszak, majd újabb jó év – és így a befektető több alkalommal is fizethet sikerdíjat úgy is, hogy a teljes időszak egyenlege nem feltétlenül javul arányosan.
- High-water mark (HWM) típus: befektetői szempontból kedvezőbb, mert sikerdíjat csak akkor enged, ha az alap az előző csúcsértéket (korábbi maximum egyenleget/árfolyamot) is meghaladja, vagyis veszteséges időszak után előbb „vissza kell kapaszkodni" a korábbi szintre, és csak az afeletti teljesítmény díjazható.
2022-től szigorodott a sikerdíjak világa
A sikerdíjak körül a legnagyobb vitát gyakran a referencia és a „jogosultság" kérdése okozza: milyen benchmarkhoz mérik a teljesítményt, és mikor tekinthető valódi felülteljesítésnek a hozam.
A 2022-től érvényes felügyeleti elvárások (az MNB – európai felügyeleti összhangban – megközelítése) éppen ezt a területet igyekeztek rendezni: a cél, hogy a sikerdíj modellek jobban illeszkedjenek az alap befektetési politikájához, a befektetők pedig egyértelműbb és méltányosabb elszámolást kapjanak.
Minden alapnál érdemes körültekintőn átnézni, hogy milyen sikerdíj modellt használ, van e minimumhozam-korlát (hurdle rate), és alkalmaz e high-water mark elvet.
Mennyire „éri meg" az alapkezelési díj
Az alapkezelési díj elméleti indoka világos: az alapkezelő szaktudása révén a befektető többlethozamot kap, amely meghaladja a díjakat. A piac azonban ennél józanabb képet mutat. Nemzetközi tapasztalatok szerint az alapkezelők többsége hosszabb távon nem képes tartósan felülteljesíteni a széles piaci indexeket.
Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek jó alapok vagy jobb időszakok – inkább azt, hogy a „magasabb díj = magasabb hozam" gondolatmenet nem tekinthető megbízható szabálynak.
A hazai részvényalapok példája is óvatosságra int: a költség és a hozam kapcsolata sok esetben negatív, azaz a drágább alapok nem feltétlenül hoznak jobb eredményt – különösen, ha az értékelés hosszabb időtávra és kockázattal korrigált mutatókra is kiterjed.
Hogyan hasonlíthatóak össze a hazai alapok költségei a legegyszerűbben?
A befektetők számára legpraktikusabb megoldás az, ha az alapokat azonos befektetési politika (például magyar részvényalapok, külföldi részvényalapok, abszolút hozamú befektetési alapok) szerint csoportosítva hasonlítják össze, és a TER alapján rangsorolnak.
Ebben nagy segítség, hogy a felügyelet rendszeresen közzétesz olyan adatokat, amelyekből a Magyarországon forgalmazott alapok költségmutatói egy helyen áttekinthetőek – és egy táblázatban gyorsan láthatóvá válik, hogy ugyanazon kategórián belül mekkora a szórás.
Aki pedig befektetési egységekhez kötött (unit-linked) biztosítási megoldásokban gondolkodik, ott TKM (teljes költségmutató) adhat kapaszkodót a termékek költségszintjének összevetéséhez, – azzal a kitétellel, hogy a TKM egy szabványosított, „átlagos" ügyfélparaméterekre számolt mutató, így a konkrét egyéni költséget ettől eltérhetnek.
A költség nem mellékszál, hanem főszereplő
Befektetési alap választásakor a költségvizsgálat nem felesleges adminisztratív feladat, hanem a várható hosszú távú eredmény egyik fő kulcsa. a vételi/visszaváltási díjak egyszeri „kezdeti pofont" adhatnak, az éves díjak és a TER viszont folyamatosan csökkentik a hozamot, a sikerdíj pedig emelkedő piacon is képes az eredmény jelentős részét elvinni – különösen kedvezőtlen konstrukciók esetén. A legegyszerűbb szabály: az azonos politikájú alapok között a költségkülönbség nagyon is számít. Az idő vasfoga pedig nem elnéző: amit infláció helyett és/vagy mellett a költség „csendben megeszik" minden nap, azt a befektető a végén hangosan fogja hallani az egyenlegében.
Ajánlott videók
