Minden ugyanaz, másképpen

A választások előtti időszakban azok, akik szakmai alapon próbáltak meg különbséget tenni a két potenciális kormányzóerő gazdaságpolitikája között, többnyire az infláció elleni küzdelem iránti elkötelezettséget nevezték meg. Kétségtelen, ha a tipizált konzervatív, illetve szociáldemokrata felfogást tekintjük, utóbbinál nem prioritás az árstabilitás. Ugyanakkor hazánkban a gazdasági filozófia számos területén erős szerepcsere figyelhető meg a két nagy politikai pólus között, éppen ezért nem is ilyen elméleti okokból merült fel a szakértők egy részénél, hogy szocialista kormányzás esetén nagyobb áremelkedési ütemre számíthatunk.

A tételt inkább az látszott alátámasztani, hogy a baloldal több területen a - Nyugaton konzervatív gazdaságpolitikának számító - piaci folyamatokba való be nem avatkozást hirdette. Ezenkívül a gazdasági növekedés és a külső egyensúly felett érzett aggodalmukban az új kormányalakító erő vezető képviselői "túlságosan erős" forintról beszéltek, ami növelte a leértékelődési várakozásokat.

A magyar makrogazdasági politikában azonban jóval kisebb a bejátszható pálya annál, mintsem hogy markáns gazdaságpolitikai különbségek alakuljanak ki. Hosszú távon a globalizáció nemzetállami hatásköröket erodáló hatása ("ma már egy rosszul irányzott tekintet romba döntheti Pekinget"), középtávon az Európai Unióhoz történő csatlakozás alternatívájának hiánya, rövid távon pedig a kiélezett választási küzdelem által kikényszerített ígéretáradat determinálja a gazdaságpolitikát.

Az infláció esetében - csak néhány példát említve - ez a következőképpen néz ki:

1. A hazai árfolyamatokra egyre inkább hat az importált áremelkedés, a külső ársokkok szinte azonnal megjelennek a hazai piacon.

2. Nagyok az unióhoz képest mért árszínvonal-különbség csökkenésére irányuló gazdasági hatóerők.

3. Az ezt elősegítő intézkedések egy része a választási ígéretek hatására eltolódhat.

Ennek fényében milyen változásokra lehet számítani az inflációra ható gazdaságpolitikai intézkedések területén? A fiskális politika a választási ciklikusságot követve szigorúbb lesz, enyhítve a keresleti oldalról az árakra nehezedő nyomást. Ennek azonban inkább csak a következő év elején jelentkezik jótékony hatása. A hatósági áras termékkörben az előző kormányzat döntései egyértelműen antiinflációs célzattal születtek, amit a beragadt árdinamika indokolt. Az új kormányzat ez irányú terveiről még - a gázáremelés körüli politikai "vitát" leszámítva - nem sokat tudhatunk, de feltehető, hogy továbbra is inflációs ütem alatti drágításhoz járul hozzá a kormányzat.

A monetáris politika természetesen nem fogja feladni az inflációs célkövetés rendszerét. Bár ennek sikerességét még korai lenne megítélni, annyi bizonyos, eddig jól "fogott" az új nominális horgony.

A legérdekesebb kérdések a forint árfolyamával kapcsolatban merülnek fel. Itt az alábbi közgazdasági megfontolásokat érdemes figyelembe venni. A magyar gazdaság szerkezete, fejlettsége az unióéhoz konvergál, ahogy a gazdasági kapcsolatok egyre szorosabbak lesznek. Ebből következően az árszínvonal-különbségnek is csökkennie kell. (Itt nem untatnánk a tisztelt olvasót az ezzel kapcsolatos közgazdasági megfontolásokkal, vitákkal, melyek mind hasonló eredményre vezetnek.) Ennek a felzárkózásnak jellemzően két forrása lehet: a forint nominális erősödése az euróval szemben, illetve az inflációs különbség - e kettő együtt jelenti a reálárfolyam-változást. Egyensúlyi pályának az tekinthető, ha a reálárfolyam módosulása a termelékenység alakulásához igazodik. Mivel Magyarországon a termelékenység gyorsabban növekszik, mint az EU-ban, elkerülhetetlen a reálfelértékelődés. Ennek mértéke azonban tavaly jóval nagyobb volt, mint a hazai, illetve külső termelékenységnövekedés közötti különbség, köszönhetően a forint egyszeri jelentős felértékelődésének.

A kormányzat árfolyam-politikájának kialakításakor tulajdonképpen arról dönt, hogy az árszínvonal-konvergencia melyik csatornán keresztül történjen. A helyzet ennél egy kicsit bonyolultabb, például azért is, mert a két tényező egymásra is hat. Emiatt hosszabb távon majdhogynem a közgazdaságban "trade-off hatásként" ismert jelenséget tapasztalunk. Ha a reálfelértékelődés nem tér le az egyensúlyi pályáról, akkor a nominális árfolyam-növekedés visszafogása nagyobb inflációt jelent, és fordítva. Vagyis a választás csupán annyi, hogy a reálfelértékelődést milyen eszközzel kívánjuk elérni.

Hogy mi a helyes arány, arra nehéz választ adni, mert mindkét tényezőnek vannak negatív hatásai. Amennyiben a kormányzat szeretné elkerülni a forint nominális erősödését, akkor az inflációs különbözet az egyetlen erő, amely a konvergálást segíti. Ez tartósan magasabb árdinamikát biztosít, ráadásul a felzárkózás is lassabb lehet, mintha mindkét "fegyvert" alkalmazná a gazdaságpolitika.

Véleményünk szerint a helyes stratégia az lenne, ha a külső egyensúly figyelembevétele mellett maximalizálná a monetáris politika a nominális felértékelődést, azaz akkora forinterősödést "engedélyezzen", amekkorát csak lehet - a külső egyensúlyi pozíciók figyelembevételével. Ez a dezinflációs folyamatra is kedvezően hat, így a reálfelértékelődés nem lenne olyan magas. Ezzel kapcsolatosan az a probléma, hogy a forintárfolyam már így is nagyon közel van a sávszélhez, vagyis további jelentős erősödés árfolyamsáv-eltolás nélkül nemigen képzelhető el.

Minden bizonnyal ez is okozta azt a finom irányváltást, amely a szocialista politikusok megnyilatkozásaiból kitűnik: ma már nem a túl erős árfolyamról, hanem az inflációs célokkal összhangban lévő forintról beszélnek. Így azonban a Magyar Nemzeti Bank és a kormányzat véleménye már teljesen azonos: egy ideig a nominális felértékelődés elmarad, de feltehetően alacsonyabb inflációs különbözet mellett majd újra szükség lesz a lassú forinterősödésre.

Madár István