Gálik Mihály: Mi, Ti, Ők - a köztévében

A kiszámolós gyermekversike valahogy arra fut ki, hogy ki is a nagyobb szamár a csapatból? Lehet, hogy profánul hangzik, de ez a kérdés már régóta időszerű a magyar közszolgálati televíziózásban. Szóval ki is a nagyobb szamár: mi, akik nézzük a műsorokat (bár a felmérések szerint egyre kevesebben), ti, akik csináljátok (annyian, amennyien, bár semmiképpen nem kevesen), vagy ők, akik pénzelik a törvényi stallum szerint közszolgálati Magyar Televízió Rt.-t (azaz mi közvetlenül, meg a politikusok, konkrétan a polgárok bizalmából regnáló kormányerők és hű megbízottaik, a mi pénzünkből, az elpártolt és hiányzó hirdetők helyett).

A kiszámolós most, a választások után újra kezdődik, mert az már régóta világos mindenki számára, hogy ez így nem mehet tovább. A Magyar Televízió Rt.-nek a megalakulása óta eltelt alig több mint fél évtized alatt nemcsak nézőtáborának zömét sikerült elveszítenie, hanem teljes vagyonát is. Az intézmény vezetése emellett nyakára hágott egyéb közpénzeknek is, úgymint be nem fizetett - s az Országgyűlés kormánytöbbsége által nagyvonalúan elengedett - köztartozások, tőkejuttatások, hitelek. Mindezt összeadva túl járunk a negyvenmilliárd forinton, s ez javarészt az elmúlt négy év eredménye. Mutassanak nekem egy valóságos, élő tulajdonost a magyar gazdaságban, amelyik erre a teljesítményre további hitelek nyújtásával felel, amit természetesen majd a meglévő menedzsmentre bíz, hogy az használja fel.

A választ, hogy itt politikai, s nem az üzleti szempontok diktáltak, magam is ismerem.

A politikus sikermércéje köztudottan nem a nyereség, hanem a hatalom (bocsánat minden érintettől: a szolgálat, amire a választók akarata adott és ad felhatalmazást). Bármennyire a politika befolyásolta és uralta intézménynek is tekintik sokan - nem alap nélkül - a köztelevíziót, a Magyar Televízió Rt. mindemellett gazdasági társaság, s nem bújhat ki a gazdasági megméretés alól. A részvénytársaság igazgatótanácsának szerepét egy személyben betöltő elnök, kamatoztassa akár képességeit immár diplomáciai szolgálatban, vagy üljön több évre szóló menedzserszerződéssel a zsebében az irodájában, nem mutogathat másra, amikor szemére vetik, ti csináltátok. A tulajdonosok megjelenítőjeként tevékenykedő kuratórium tagjai úgyszintén osztoznak a felelősségen, különös tekintettel az elnökség tagjaira, akik négy évig zavartalanul - értsd: az ellenzék által jelölt tagoktól nem zavartatva, hisz azok megválasztására nem volt elég az előző parlamenti ciklus időszaka - szövögethették álmaikat a köztelevízióról a köz pénzén, mi meg csak bámultuk az egészet, ha már a műsorokat nem is.

A közszolgálati televíziózás (és kisebb mértékben a rádiózás, de ezt most hagyjuk) válsága nem magyar jelenség, ezt mindannyian tudjuk. Európában valódi botránykőnek számít az olasz helyzet, ahol az a miniszterelnök mondhatja és mondhatta ki a döntő szót a három közszolgálati csatorna vezetőinek kiválasztásakor, amelyiknek a családi vállalkozása a főtulajdonosa a három nagy kereskedelmi televíziónak. Az olaszok teljes televíziónézése fölött kilencven százalékban Silvio Berlusconi miniszterelnök gyakorolhatja így vagy úgy az ellenőrzést a médiapluralizmus dicsőségére. Nos, erre csak valóban azt mondhatjuk, hogy Forza Italia! Spanyolországban mostanában a finanszírozási rendszer került össztűz alá, amikor is a reklámbevételeket tekintve recessziós időszakban az állami támogatásokban bőven részesedő TVE köztelevízió kezdett egy minden eddiginél erősebb árversenybe a reklámpiacon a kereskedelmi tévékkel, ezzel próbálva megcsapolni vetélytársai bevételeit.

További rossz példákkal is élhetnénk, de azért azt se hallgassuk el, hogy a skandináv országokban meg az Egyesült Királyságban az éles verseny ellenére meg tudták tartani piacvezető pozícióikat, társadalmi presztízsüket és pénzügyi stabilitásukat a köztévék.

Egy kicsit közelebb jőve régiónkhoz az látszik, hogy a visegrádi országok közszolgálati televízióihoz képest is kirívó a Magyar Televízió Rt. nézői vesztesége: a miénkhez képest Lengyelországban nagyjából háromszoros, Csehországban kétszeres, Szlovákiában pedig másfélszeres volt az összes televíziónézésen belül a közszolgálati csatornák részaránya 2001-ben. A mennyiségi mutatókon túlmenően Lengyel- és Csehországban a közszolgálati tévék igencsak megtépázott presztízse is növekedett a korábbi évekhez képest, ehhez akár hasonlót a Magyar Televízió Rt.-ről még a legelfogultabb véleményekben sem olvashatunk.

A magyar közszolgálati televíziózásnak át kell alakulnia, ezt az új kormánykoalíció létrejöttével már a dolgok tehetetlensége is kikényszeríti. Azt, hogy a Magyar Televízió Közalapítvány elnökségébe újonnan megválasztott, az MSZP s az SZDSZ által jelölt és az új Országgyűlés első ülésén megválasztott négy tag hozzájáruljon ahhoz, hogy a Magyar Televízió Rt. újabb 12 milliárd forintnyi hitelt vegyen fel - ezt még az Orbán-kabinet helyezte kilátásba -, bátran kizárhatjuk.

Ne szórj el jó pénzt az elherdált pénzek visszaszerzése reményében, tartja a közkeletű üzleti bölcsesség, s ezzel most már az intézménynek is számolnia kell. A Magyar Televízió Rt. számára elérkezett az idő, hogy szembenézzen a már régóta bekövetkezett, ám jogilag csak most értelmezhető csőddel. A további halogatásnak, úgy tűnik, helye nincs, a politika ebben most nem partner. Ők immár másként gondolják, Ti vonuljatok vissza, Mi meg reménykedjünk, hátha mégis lehet köztelevíziót, vagy legalább ahhoz hasonlót csinálni Magyarországon is.

A szerző a BKÁE média tanszékének vezetője