BÉT logóÁrfolyamok: 15 perccel késleltetett adatok

Jogukban áll hallgatni

Kármentésre ültek össze hétfőn a tizenötök. Azután, amikor a brüsszeli bazárban már helyükre kerültek a megbillent porcelánok, berobbant a francia elnök, és borított mindent. A közép-európaiak számára pedig ismét kiéleződött a dilemma: jobb-e a nyílt francia arrogancia, mint az alig burkolt amerikai nyomás.
2003.02.19., szerda 00:00

Az unió állam- és kormányfői messzebb jutottak el az egység helyreállításában, mint a múlt hét közepén még gyanítani lehetett. A látványos törésvonalakat olyan közös nyilatkozattal fedték el, amely először utalt a háborúra mint végső eszközre, s elismerte, hogy a fegyverzet-ellenőrzés nem folytatódhat a végtelenségig.

Tulajdonképpen kialakult az az érzékeny pillanatnyi egyensúly a transzatlanti kapcsolatokban, amely a kölcsönös arculatmentés alapja lehet, és megállíthatja a korábbi hetek egyre veszélyesebb szópárbaját. A Biztonsági Tanácsban a fegyverzetellenőrök jelentése után az amerikaiak valamelyes önmérsékletet tanúsítottak, és - legalábbis egyelőre - letettek arról, hogy megkerüljék a testületet az Irak elleni akció megindításában.

Ezek után a franciák, a németek és a belgák a NATO-ban egyből nagyobb megértést mutattak a török biztonsági igények iránt. Az EU csúcstalálkozóján pedig megteremtődtek a feltételek ahhoz, hogy a tizenöt vezető az egység demonstrálásának a pillanatnyi maximumáig menjen el: jelezze Iraknak, hogy a tűréshatár a végéhez közeledik, anélkül, hogy kijelölje ennek határidejét. Tekintettel a hét végi milliós békedemonstrációkra, többet Washingtonban sem várhattak el az európai szövetségesektől.

Az alapkérdést persze megkerülték a csúcs résztvevői: szükség van-e második biztonsági tanácsi határozatra a háború megindításához, s mikor kellene ezt elfogadni. Chirac és Blair nyilatkozatai a hétfői találkozó után egyértelművé tették, hogy az álláspontok mit sem közeledtek, az ellentéteket (mint korábban is oly sokszor) csupán a szőnyeg alá söpörték. De a közös nyilatkozat teret biztosított a színfalak mögötti csendes diplomáciának, amely (mint korábban is oly sokszor) végül elvezethet valamilyen elfogadható kompromisszum kimunkálásához.

Vagyis nem alaptalanul jelentette be Chirac, hogy az európai miniválságot legyűrték - hogy azután útjára indítsa a következőt.

Nehéz megérteni, mi munkálkodhatott a francia elnökben, hacsak az nem, hogy Blairrel szemben felgyülemlett indulatában nagyot csapjon valahová. A tagjelölt országok voltak kéznél.

Öngól. A transzatlanti egyensúly fenntartása és a béketüntetések ugyanis éppen hogy felerősítették volna annak a francia-német kezdeményezésnek a hitelét, amely az öntörvényű amerikai politikával szembeni ellensúly, az önálló európai akarat kialakítását célozza meg. Európa másként működik - üzente eddig Párizs és Bonn a Bush-adminisztrációnak.

A "renitens" (valójában csak kettős prés közé került) közép- és kelet-európaiak éppen elég nagy diplomáciai fricskát kaptak azzal, hogy nem hívták meg őket a hétfői csúcstalálkozóra. A francia elnök durva rendreutasítása viszont azoknak az országoknak is lehetetlenné tette, hogy ennek jelentőségét elbagatellizálják, amelyek pedig igyekeztek jó képet vágni a történtekhez.

Miként Magyarország is. A magyar diplomácia a nyolcak levelének aláírása után szinte kétségbeesetten igyekezett egyensúlyozni Washington és Brüsszel, illetve Párizs között, s eltérően az önérzetes lengyelektől, a legmagasabb szinten képviseltette magát a keddi tájékoztatón is.

Azt kapta jutalmul, amit a lengyelek büntetésül.

A történelmi emlékek megidézése nem véletlen, hiszen ebben az egész epizódban mintha a szerencsésebb pillanatokban már túlhaladottnak hitt nagyhatalmi reflexek élednének újjá, ahogyan a transzatlanti pingpongban Közép-Európát pattogtatják. Ennek kifejeződése, Chirac nyers leckéztetése pedig a létező ellentéteknek éppen azt a diplomatikusabb kezelését tette lehetetlenné, amelyhez egy másik viszonylatban a tizenötök nyilatkozata időt biztosít.

Egyetlen megszólított kormány sem teheti, tehette meg ugyanis, hogy az elhangzottakra ne adjon önérzetes választ. A francia kormányfő ugyanis leplezetlenül kinyilvánította, hogy kétfajta Európa van, s a másodosztályúaknak arra van joguk, hogy hallgassanak. Vagyis Chirac Európája sem működik másként, mint amit Washingtonon kifogásol az atlanti kapcsolatokban.

Holnaptól azért valószínűleg már megkezdődik az okozott károk felmérése és a helyreállítás, mert senkinek sem lehet érdeke a kialakított hangulat konzerválása. Mindenesetre mélyről kell kezdeni az építkezést.

A szerző további cikkei

Vélemény cikkek

Továbbiak

Címoldalról ajánljuk

Tovább a címoldalra

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.