Japán gazdasági bajainak tanulságai

A zavarokat az okozza, hogy az egyes problémákra más-más gyógymódok alkalmasak, miközben a gazdaságpolitikáról folytatott vitákban az ilyen különbségtételig el sem jutnak. Arról van szó, amit Clinton elnök egyik gazdasági tanácsadója mondott: "ki kell jelentenem, hogy a 90-es évek első felének körülményei teljességgel egyediek." Normál viszonyok között a deficitnek a hanyatlás idején való csökkentése erősíti a visszaesés mértékét, mint ahogy azt John Maynard Keynes 70 évvel ezelőtt kimutatta. Az IMF-nek köszönhetően nagyszámú példa áll rendelkezésre akár Kelet-Ázsiából, akár Latin-Amerikából annak bemutatására, hogy mi történik, ha egy kormány a visszaesés idején próbálja meg kiegyensúlyozni a költségvetését.

Az Egyesült Államokban 1993 során végrehajtott deficitcsökkentés eredményességét az adta, hogy az amerikai bankok gyenge portfóliójában nagy arányban voltak jelen hosszú lejáratú kötvények, amelyek értéke - a hosszú lejáratú kamatok csökkenésével párhuzamosan - jelentősen emelkedett. A beruházások fellendüléséhez vezető kamatcsökkenés részben a hosszú távú deficitcsökkentés hatásának tulajdonítható.

Japán ma a defláció, nem pedig az infláció problémájával áll szemben. A nagy világválság idején az amerikai közgazdász, Irving Fisher már rámutatott a csökkenő árak hátrányos hatására. A Columbia Egyetemen - Bruce Greenwald közreműködésével - végzett munkám aktualizálta ezeket az elméleteket, tekintetbe véve a tőkepiacok tökéletlenségeit, főleg azokat, amelyek az információ aszimmetriáiból adódnak.

Keynes amiatt aggódott, hogy a bérek és a fogyasztói árak a javak és a munka túlkínálata esetén sem csökkennek. Cambridge-i kollégája, A. C. Pigou ugyanakkor a standard időelméletével jött elő, amely szerint a válságban hoszszabb távon csökkennek az árak, ami kiváltja a fogyasztás élénkülését és a gazdaság egészének megújhodását. Keynes erre válaszolta azt, hogy hosszabb távon mindannyian meghalunk.

Fisher kritikája még lesújtóbb volt, Japán jelenlegi viszonyait illetően pedig még relevánsabb: ha az árak esnek, akkor a névleges összeggel tartozó adósok egyre nehezebben tudnak fizetni. Reálértéken számolva pedig egyre növekvő tartozást kell teljesíteniük. Egyes adósok fizetésképtelenné válnak, ezek problémája a bankok problémájává válik. Mások a kiadásaik visszafogására kényszerülnek, amivel súlyosabbá teszik a visszaesést. A csökkenő árak egyúttal azt is jelentik, hogy a reálkamat - az alacsony névleges kamat ellenében is - lényegesen magasabb, ami fékezi a beruházásokat. Röviden: a csökkenő árak rövid távon rontják a gazdasági helyzetet.

Hogyan lehet a japán deflációt visszájára fordítani? Tegyük fel, hogy az ottani kormány pénzteremtéssel (pénznyomtatással) fedezi a deficitet, nem pedig hitelfelvétellel. Ebben az esetben a többletpénzhez jutó lakossági és vállalati kör egy része javakra és szolgáltatásokra költi a többletjövedelmet, amivel ösztönzi a gazdaságot. Aki pedig a többletet bankban helyezi el, az növeli a pénzintézetek likviditását, javítva a hitelezési hajlandóságot, ami szintén élénkíti a gazdaságot.

A gondosan adagolt pénztöbblettel eléggé fokozni lehet az összkeresletet ahhoz, hogy a pangásban lévő gazdaság élénküljön, a defláció visszájára változzon, az ördögi kör pedig ellenkezőjébe forduljon. Az emelkedő árak miatt az adósok jobban járnak, ami a kiadásaik fokozására késztetheti őket. Több adós tud pontosan törleszteni, ezért a bankok egyre szívesebben hiteleznek. A gyengülő jen ösztönözné a kivitelt, a külföldi aktívák jenben kifejezve felértékelődnének, ami további élénkítést jelentene.

Az inflációs paranoiával fertőzöttek természetesen aggályoskodnának, hogy az ilyen gazdaságpolitika nem vezet-e áremelkedési spirálhoz. Nincs olyan gazdaságkutatási eredmény, ami ilyen félelmeket alátámasztana. Elhanyagolható áremelkedés mellett a drágulási ráta mérsékelt fokozása nem vezet vágtató inflációhoz, mondjanak erről bármit is központi banki vezetők.

Abban természetesen bárki biztos lehet, hogy az inflációs aggodalmak nyomban megalapozottá válnának, ha a japán kormány - amint azt néhány országban tették - nyakló nélküli pénzteremtéshez (pénznyomtatáshoz) folyamodna. Tokió azonban a fiskális fegyelem tekintetében figyelemre méltó múlttal bír, és képes lenne finoman szabályozni a pénzkibocsátást.

A kérdés mindazonáltal felmerül, hogy miként érintené az ilyen, fiskális ösztönzés a gazdaságba vetett bizalmat. Erre azt lehet válaszolni, hogy nincs semmi, ami jobban aláásná a bizalmat, mint a recesszió. Nincs továbbá semmi, ami olyan mértékben aláásná egy kormány gazdaságmenedzselési képességébe vetett hitet, mint amikor alkalmatlanná válik mind az infláció, mind a tartós stagnálás szélsőséges eseteinek kezelésére.

A növekedés helyreállítása jót tenne Japánnak, Ázsiának és a világgazdaság egészének. Ami talán még ennél is fontosabb, az eltökélt ösztönzés gazdaságpolitikájából levonható tanulságok túlértékelhetetlenek lennének más államok számára, amelyek hasonló problémákkal küszködnek.