El a kezekkel a "szupereurótól"!

A válasz abban rejlik, hogy az euró hibáztatása valójában egy könnyű kibúvó, amely által a figyelmet el lehet terelni az európai gazdaság gyengélkedésének valós okairól: az egy főre eső termelékenység meglepően alacsony szintjéről. A gyenge össztermelékenység egy egyszerű statisztikai tényt tükröz, amely semlegesíti az egy ledolgozott munkaórára eső, viszonylag magas értékképzést: a munkaerőpiacon aktív, alacsony lakossági hányad miatt alacsony a ténylegesen ledolgozott munkaórák aránya.

Ami az euró/dollár árfolyamot illeti, itt néhány alapvető tényt tisztázni kell, mert itt - gyakorta stratégiai megfontolásból gerjesztett - ködösítés uralja a nyilvános vitákat.

Először, senki sem tudja megmagyarázni vagy előre jelezni az átváltási arányok rövid távú (egy naptól fél évig terjedő) mozgását. Egy - körülbelül húsz évvel ezelőtti - akadémiai tanulmány kimutatta, hogy a véletlenszerű találgatás jobb volt a rövid távú árfolyamváltozások előrejelzésére, mint bármely, gondosan kigyűjtött gazdasági változókon alapuló, elmés matematikai modell.

A következtetés ma is érvényes. Senkinek sem volt világos elképzelése arról, hogy miért esett az euró árfolyama 80 dollárcent közeli szintre jegyzésének első másfél évében, és senki sem tudta megjósolni megerősödésének várható időpontját. Egyes megfigyelők az euró "magas" árfolyamát (ennek folytán pedig a lassú európai növekedést) az Európai Központi Bank szoros monetáris politikájának tudják be. Ha pedig a magas kamatok váltják ki az euró felértékelődését, akkor mi okozta a dollár erősödését, még azután is, hogy a Fed már agresszív kamatcsökkentésbe kezdett? Az embereknek óvakodniuk kellene azoktól a kommentátoroktól, akik azt állítják, hogy meg tudják magyarázni, a valutaárfolyamok miért viselkednek úgy, mint ahogy azt teszik.

Másodszor, rá kellene ébredniük a valóságra azoknak az exportőröknek, akik az euró jegyzésének jelenlegi állását okolják a nehézségeikért. Az euró árfolyamának mostani szintje nagyjából hasonló árakat jelez az óceán két partján. Ha egy exportáló cég csak 0,80 vagy 0,90 dolláros euróárfolyamon nyereséges, a legjobban teszi, ha gyorsan emeli a termelékenységét, ha az euró 1,17 dolláros árfolyama mellett is talpon akar maradni.

Japán és Németország hosszú éveken át uralta a világexportot, miközben a jen és a márka a világ legerősebb valutái között szerepelt. Akkor az innováció és a termelékenység magas szintje, nem pedig a gyenge valuta tette lehetővé a japán és a német áruknak, hogy meghódítsák a világot.

Harmadszor, az euróövezet legalább annyira nyitott a nemzetközi kereskedelem számára, mint az Egyesült Államok. Az USA gazdasága szárnyalt a kilencvenes években, épp akkor, amikor a dollár erős volt. Ami tehát érvényes volt Németországra és a márkára, illetve Japánra és a jenre, az akkor is érvényesült, amikor az erős dollár nem váltott ki gyenge növekedést az Egyesült Államokban.

Az európaiak hozzászoktak ahhoz, hogy a valutaárfolyamot kritikus változónak tartsák, mert olyan nyitott gazdaságban élnek, amelyben a kibocsátás közel 50 százaléka a külpiacon realizálódik. Kivitelüknek a zöme azonban az euróövezet más államaiba irányul, amit az egységes valuta árfolyamának változása nem érint. Az euróövezeten kívülre tartó export csak 15-16 százalékos hányadot képvisel, ami tovább csökken, ha (és amikor) Svédország és az Egyesült Királyság is csatlakozik a valutaunióhoz.

Emiatt tehát a kommentátoroknak, a politikacsinálóknak és az üzletembereknek abba kellene hagyniuk az EKB-hez intézett felhívásokat, amelyekben sürgetik az intézményt, hogy tegyen valamit az "erős euró" ellen. A jegybanki beavatkozásoknak a valutapiacokon csupán destabilizáló hatásuk van, ezért az eredeti szándékok ellen hatnak. Az EKB helyesen járt el, amikor a 0,80 dolláros eurójegyzés idején figyelmen kívül hagyta az átváltási árfolyamot, és most is helyesen cselekszik, amikor 1,20 dolláros értékarány idején sem aggódik a jegyzés miatt. A legtöbb közgazdász úgy véli, hogy a jegybanknak csak inflációs célszámokat kell követnie, azaz kamatot kell csökkentenie, ha a növekedés lassul és az infláció esik - tehát azt kell tennie, amit az EKB eddig tett. Végeredményben az európaiaknak kevesebbet kellene aggódniuk és beszélniük az euró átváltási árfolyama ügyében, a megtakarítható időben pedig a valós problémákkal kellene foglalkozniuk: az alacsony termelékenységgel, a piacok rugalmatlanságával, a stabilitási paktum által kényszerpályán tartott fiskális politikával és a csődben lévő nyugdíjrendszerekkel. Európa gazdaságpolitikájának irányítói előtt éppen elég probléma halmozódik, ezért meg kellene hagyniuk a valutapiacoknak, hogy vegyék gondjaikba az euró/dollár árfolyam alakítását.



Copyright: Project Syndicate